Bármennyit szépelegnek az emberek a belsőt dicsérve, meglátva valakit az első öt másodpercben a ruháját, frizuráját, cipőjét ítélik meg. Mást nem is tudnak tenni, hiszen jóságos vagy odaadó szívét senki nem hordja a testén kívül. Valószínűleg ez sem véletlen. Csodás ötlete a természetnek vagy nevezzük bárminek, hogy a legfontosabb dolgokat mélyen belülre rejti el. Így idegen szemek, akaratok ne férhetnek hozzá.
A 21. századi nő Magyarországon ritkán szerzi meg magának az örömöt, hogy kiöltözzön önmaga kedvéért. Nézzünk csak végig a körülöttünk lévő embereken! A ruházatunk is olyan, mint a mai társadalom. Sietős, kapkodós, nincs benne semmi különleges. Nem is igyekszünk azzá tenni. Rendelkezésünkre áll millió választási lehetőség: táska, cipő, bizsu. Lehetnénk kreatívak, igényesek, de tegyük a szívünkre a kezünket: hányszor és hányszor döntünk a farmer-póló mellett, mert egyszerű és praktikus. Csodálni csodáljuk a nagyokat, a régi elegáns színésznőket, de már őket is alig. A világ leszoktatott bennünket a másik ember elismeréséről, vagy, hogy észrevegyük a másikban a stílust.
Inkább azt mondogatjuk, hogy már más világ van, nem fontosak az ünnepnapok, és miért ne öltözzünk egy színházi előadásra úgy, ahogy hétköznap bármikor. Valaha elképzelhetetlen lett volna, hogy ne adjuk meg a tiszteletet a színészeknek elegáns öltözékünkkel. Akkor, ott nemcsak az esemény, hanem mi magunk is különlegesek lehettünk. Templomba mindenki a legszebb ruhájában ment. Azon a helyen tiszta lehetett nem csak belsőleg, hanem külsőleg is. Mindez a mások és önmagunk iránti tiszteletről is szólt. Nemcsak az elmét akarták fényesíteni, hanem a külső is jelezte, hogy kiléptek a hétköznapok sodrásából.
Ez sem trendi már. Annyira összemossuk a napokat, hogy az ünnepeink sem lesznek már igazi ünnepek. Úgy átrohanunk az életen, mintha a zebra oldalán állnánk, és muszáj lenne sietősre fogni, mert gyorsan vált a lámpa.
Miért kell ahhoz extra különleges alkalom, hogy kiöltözzünk? Ápoltnak, csinosnak lenni mindig jó. Figyeljük meg, hogy ha ilyen nővel találkozunk, megjegyezzük magunknak. Van, amikor pozitív felhanggal, olykor irigyen, leszólva. Elvárjuk, hogy a férfiak királylányokként kezeljenek bennünket, de gyakran nem vagyunk azok. A ruhánk, az illatunk, a friss hajunk mind mind azzá tehetne bennünket kis igyekezettel. A külső jelzi a belső ragyogásunk. Gondoljunk csak bele, mennyire mások vagyunk, amikor a szerelem fűszere hullik ránk! Persze, hogy akkor rózsaszín minden, de magunkat is annak láttatjuk. A szemünk, hajunk nem csak azért fénylik, mert belül öröm van, hanem mert nem engedjük meg, hogy a másik ne lássa bennünk a különleges nőt. Nem leszünk buták, sekélyesek, ha adunk magunkra.
Felfordult, rohanó világban élünk… Nehéz lassítani. De ez a világ miattunk ilyen. Mi vagyunk, akik nem nézünk fel a telefonunkból. Mi válunk unalmassá az idő múlásával. Fel kell emelnünk a fejünket és nőnek kell maradnunk mindig! Nincs kifogás. Csak akarat vagy annak hiánya van.
A lámpa nem vált olyan gyorsan! Libbenjünk át a túloldalra úgy, hogy körülöttünk felszisszenjenek néhányan, hogy ez igen!
