Amikor megcsörrent Éva telefonja, elfintorodott. Az elektromos póráz mindig a legrosszabbkor jelzett, pláne, ha elfelejtette lehalkítani. Most azonban erről szó sem volt, mert épp hazaért munkából. Csak le akarta tenni a zöldségeket, hogy ne kelljen azokkal caplatnia az oviba. Kocsija pár órája készült el, öt napig a szerelőnél volt, aki minden nap talált rajta valami javítanivalót. Ennyi hiba a világon nincs, mondta a férje és megjegyezte, hogy legközelebb nem engedi Évát a szerelőműhely közelébe. Átverik, ahol csak tudják, mert nem ért a kocsikhoz, tőle egy helikopter motorját is berakhatnák, azt se venné észre. Haragudott ezért az általánosításért, mert tudta, hogy jól vezet, ismeri az autóját, de Áron sosem vallotta volna be. Jobb a békesség, gondolta rutinos házasként. Régebben biztosan vitába szállt volna, de tizenöt év után nem volt szüksége veszekedésre semmitmondó dolgok miatt.
A szám nem volt ismerős, a hang sem, ami beleszólt. Egy enervált nő közölte tömören, hogy férjét nemrég beszállították a kórházba, életveszélyes állapotban van. Siessen, ahogy tud. Megtalálták a névjegyét a tárcájában, és annyi állt a hátulján, hogy szerelmem. Ebből gondolták, hogy őt kell értesíteniük. Éva megrázkódott. Teste lefagyott, szó nem jött ki a torkán.
– Érti, amit mondok? – kérdezte a hang egy fokkal türelmetlenebbül.
– Igen. Értem. Kiss Áronról van szó, ugye?
– Igen, hölgyem, szóval induljon!
Nem akarta elhinni, amit hallott. Amikor kinyomta, azonnal megcsörgette Áront. Az nem vette fel, hogy is vehette volna, de ő reménykedett. Soha egy percig nem jutott eszébe, hogy férjét baleset érheti. Vagy csak rosszul lett? Az a nő semmi lényegeset nem mondott, érezhetően nem volt kedve közölni a rossz hírt.
Ledobta a zöldséges szatyrot és remegő lábakkal futott ki a lakásból.
Reggel nem túl barátságosan váltak el. Áron megint késésben volt, megint a mosogató szélére lökte a kávésbögréjét, ami isten tudja, hogyan, de pár perccel később leesett, és a maradékkal együtt beterítette a konyha bézs kockakövét. Éva szentségelt, de Áron még egy bocsánatot sem bírt kipréselni magából.
– Hányszor kértelek már, hogy ne oda tedd? – szólt utána. – Mert az nem fontos, amit én csinálok…
– Ne kezdd, kérlek! Most nincs kedvem ehhez! – mondta a férje, és már kinn is volt az ajtón.
– Bunkó! – kiáltott a nő hangosan.
– Anya, nem szabad csúnyán beszélni! – szólalt meg Kisévi, aki addig csendben fésülgette a babáját.
Az asszony ajkába harapott és haragjában nem válaszolt neki. Nem mordult rá, hogy elege van már a kioktatásból, mert ő tanította erre a kislányt. Az járt a fejében, hogy az óvónő biztosan tudni fog az esetről, mert Évike mindent elmesél, ami otthon történik. Hiába haragudott érte, nem ért el vele semmit. Aztán meg pirulhat, ha Orsi néni megemlíti neki. Jó néhányszor eljátszották már ezt a jelenetet, és meg volt győződve arról, hogy az óvónő élvezi a helyzetet. A szája sarkában bujkáló mosolyt nem tudta elhazudni.
De mindez reggel volt, amikor Áron még jól volt, Évike oviba készült, ő meg a varrodába. Átlagos keddi nap volt, amikor a fű épphogy nőni kezdett a hétfői pangás után. Olyan kedd volt, amelyet nem szokás emlegetni, sem megjegyezni. Most azonban hirtelen fontos lett, és nyomban tragikus nappá írta magát életükben.
Lerohant a lépcsőn, és már a kocsi mellett vette csak észre, hogy papucsban van. Beszállt, anyját kereste a névjegyzékben, és csak annyit bírt kinyögni, hogy nem tudja elhozni a kislányt az oviból, menjen érte. A nagymama, aki épp egy cukrászdában üldögélt és lattét kortyolt kebelbarátnéjával, felszisszent. Mindig ő… Mindig azonnal kell ugrania, dühöngött, mert végre sütött a nap és egy havi pletykával tartozott neki Vicus. Azóta nem látta. Mégse mondhatott nemet.
Éva úgy vezetett végig a városon, mint egy holdkóros. Ilyen csak másokkal történik, mondogatta félhangosan, hogy meg ne bolonduljon a félelemtől. Biztos, hogy Áronnak nem lesz baja, sorolta, hogy valamiképpen megnyugtassa lelkét. Veszekedett vele reggel, és más napokon is, volt, hogy két napig nem szóltak egymáshoz, de szerette. Előfordult, hogy unta, kiborította körülményessége vagy okoskodása, de el sem tudta képzelni világot nélküle.
Ő segítette, biztatta, hogy legyen esküvőszervező, ő mondogatta, hogy kellenek a kis ugrások, amelyek követik a nagyokat, és ott kell hagyni a mérgező munkahelyeket. Igaza lett. Tíz éve kezdett bele, és a vállalkozása szépen kiteljesedett. Már hatan dolgoztak neki, és ha valamit nem tudott elintézni, csapata mindig ott volt mellette. Az ügyfelek egymásnak adták a kilincset, nem volt szüksége hirdetésekre, kivéve az utóbbi két évben, amikor a világ megváltozott. Esküvőt azonban továbbra is sokan akartak. Ő a közép és felső réteget célozta meg, azoktól áradt a pénz, nem kicsinyeskedtek, mert snassznak érezték volna. Viszont nem is voltak könnyen befolyásolhatók. Mégis megtanult bánni az újgazdag, erőszakosan irányítani akaró réteggel is. Mosolyogva teljesítette a legképtelenebb ötleteket, ha megfizették.
A nap még mindig fenn ragyogott az égen, kora nyár volt. Egy szál ruha és egy blézer elég volt kora reggel, hogy komfortosan érezze magát az ember.
A bordó Peugeot úgy fordult be a kórházi felvezető útra, hogy félő volt, menthetetlenül elgázol valakit. Intett a portásnak, aki fásultan legyintett, és már nyitotta is a sorompót. Kipattant és rohant a kavicsos úton, nem kímélve szandálja bőrsarkát. A betegfelvételen egy lányka bámulta a számítógépet és tágra nyílt szemmel hallgatta Éva hadarását.
Igen, műtik. Igen, ő telefonált. Ne aggódjon, jó kezekben van. Varjas doktor a legjobb sebész a megyében, sorolta. Éva úgy érezte nem kap levegőt. A feje lüktetett és könnyeit alig tudta visszaparancsolni. Miért volt annyira gonosz reggel? Miért kellett neki egy vacak bögre miatt akkora cirkuszt csinálnia? Miért akkor kap észbe az ember, amikor nagy a baj, ezek lüktettek az agyában.
A fiatal lány végigmérte, látszott rajta, hogy ismeri már a hozzátartozók aggodalmas arcát, megszokta a türelmetlen kérdéseket. Finoman megkérte, hogy fogaljon helyet, igyon egy kávét, és ha bármit megtud, ígéri, szólni fog. Évának jól esett a kedvesség. Nem kívánta a kávét, de vizet szívesen ivott volna. Odabotorkált az automatához, apró után keresgélt üveges tekintettel, amikor kicsúszott a kezéből a táskája. Kigurult belőle a tolla, a szempillaspirálja és egy marék apró, amit csak úgy behajított hetek alatt.
– A szentségit – suttogta. – Még ez is.
Ekkor halkan csilingelni kezdett a mobilja. Felkapta és legszívesebben ordított volna. Áron nevét jelezte ki.
– Na, mi van sárkányok sárkánya? – szólt bele a férfi. – Csak nem egy új bögre miatt kerestél?
– Áron! – kiáltotta. – Jól vagy?
– Nem mondom, hogy a legjobban ebben a csúcsforgalomban, de ígérem, fel tudok mosni, ha nem haragszol már nagyon!
– A kocsiban ülsz? – kérdezte a nő tompán lüktető fájással a fejében.
– Igen, ez csak így lehet, ha épp dugóban várakozom – poénkodott a férj.
– Jaj, de jó! – kiáltott fel a nő.
– Örülök, hogy boldog vagy! – nevetett fel a férfi. – Még jó, hogy valakinek ennyire jó napja van!
– Az van! A világ legjobb napja! – mondta Éva csendesen. – Siess haza!
– Mondtam már, hogy te egy tündér vagy?
– Nem, Áron, de nem baj! Szeretlek!
A férfi jókedvűen felkacagott.
– Én is téged, te szeszélyes nőszemély! Akkor otthon találkozunk!
Éva úgy érezte, benne is kisütött a nap. Váratlanul kapott egy második lehetőséget, hogy rájöjjön, dögöljön meg minden koszos bögre, sokkal fontosabb, aki ivott belőle.
Azzal felállt és fiatal nővérkéhez lépett.
– Valami tévedés történhetett. Az én férjem otthon vár engem! – közölte csillogó szemmel. Azzal választ sem várva, bőre alatt szétáradó boldogsággal, sietett vissza azon az úton, amelyen befelé még a halált várta.
Kép forrása: Pinterest
