Úgy látom, a fiam nem akar beleállni ebbe a helyzetbe. Azt merte mondani, hogy ő aztán nem megy háztűznézőbe, az baromság. Rá kellett szólnom, hogy válogassa meg a szavait, nem erre tanítottam. Kicsit szégyelltem magam helyette, mert a problémától való menekülés nem segíti a probléma megoldását. Értem én ezt a fene nagy öntudatot, amivel a mai fiatalok rendelkeznek, csak azt nem látom be, hogy miért nem értik meg, hogy a tetteiknek következményei vannak.
Pipihusi kell neki, méghozzá egy olyan fiatalé, aki otthon él…Hát drága egyetlenem, ez macerás dolog, de minek is magyarázzam, megtapasztalhattad testközelből…Viszont engem se most akasztottak le a szögről, így kiszedtem belőle a lány vezetéknevét, és fondorlatos módon a címét is. Gondoltam, kézbe veszem már a dolgot, és elrendezem csak úgy öregesen, régimódian, beszélgetéssel. Sejtettem, hogy meg se fordul a fejében, hogy közbeavatkozhatok, elvégre már igen régen kirepült, én azonban az a fajta vén szipirtyó vagyok, aki élvezi, ha történik valami.
A kishölgyék a Rezeda utcában laktak, amit történetesen ismertem is, sokat kóricáltam a környéken, amikor még Botond apja képben sem volt, de Béla igen. Béla a legszebb fiú volt egész Pesten, csak ezt a hülye nevét cserélte volna le. Ki képes kimondani álmodozva, romantikus felhanggal, hogy Béla? Senki. Ez egy hivatalnoknév, csúnya. Hála az égnek, hogy kiment divatból. Szóval ez a Béla volt kukkolásom tárgya évekig. Gizával lestük a házukat, mert azért a pillanatért, hogy lássuk, fél karunkat odaadtuk volna. Giza tagadta, de pirult, amikor megjelent a fiú. Hol volt akkor telefon, hogy legalább képünk legyen róla! Maradt az álmodozás.
Anyám nagyon haragudott ránk, és lehordott mindennek, amikor sötétedés után estem haza tizenhat évesen. Tudta, hogy nem egyenes úton járok, félő volt, hogy eljár a keze, de megúsztam alapos fejmosással minden alkalommal.
A döntés megért bennem: én odamegyek, bemutatkozom, és megkérdem, mennyire akarják még őrizni a lányukat, hisz a fiam nem a hétfejű sárkány, csak egy bolond, aki kissé megfeledkezett magáról, és olyat keresett, akivel cseppet se unalmas az élet.
Enyhén viharvert Fiatommal átvágtam a városon, és úgy fél öt tájékán, egy szerdai napon leparkoltam a ház előtt. Csendes kis utcában laktak, és akkora szerencsém volt, hogy pár perccel később láttam az anyát megérkezni. Ezt jó jelnek vettem.
Megnéztem magam a visszapillantóban, elvigyorodtam, és tudtam, még elkelnék a halpiacon. Tettem egy kis szájfényt, majd ügyelve, hogy szoknyám nehogy súrolja a földet, kiszálltam kicsi kocsimból. Épphogy beért a házba, amikor megnyomtam a csengőt. Fenemód bosszankodhatott, hiszen nem számított vendégre.
– Igen! – szól bele álmatagon a kaputelefonba.
– Nagyné vagyok. A fiam az ön lányával jár. Beszélhetnénk?
– Kicsoda? Ja, bocsánat, persze! – Hű, anyám, hogy meglepődött. Fülig ért a szám, amikor kinyílt a kapu. Ruganyos léptekkel felfutottam a lépcsőn, mondván, öregasszony nem vén szatyor. Amikor kinyílt a fehér műanyagajtó, egy pillanatra megmerevedtem. Annyira ismerős volt. Tudtam, hogy valahol már láttam a nőt, csak nem tudtam, hol, de valamiért kellemetlen érzés fogott el.
– Fáradjon beljebb! Nem hittem volna, hogy egyszer mi találkozni fogunk, elvégre az ön fia és az én lányom még nem régóta van együtt…
– Jó napot! – köszöntem. Ő nem. Érdekes. Ennyire zavarban lett volna? – Tudom, hogy szokatlan, de jobbnak láttam eljönni és tisztázni a helyzetet.
– Tisztázni? Mit? – állt félre az ajtóból. Finoman félrerúgta földre hajított táskáját, majd a szoba felé mutatott.
– Szerettem volna tudni, hogy mi kifogásuk a fiam ellen. – Amikor ezt kimondtam, már tudtam, kinek a lakásában vagyok. Azt a leborult mindenségit! Nóra állt előttem. Az a Nóra, csak öregebb lett, és már közel sem volt olyan hamvas, mint annak idején.
– Sajnálom, hogy a férjem tettlegességhez folyamodott – hebegte zavartan. – Egy teát vagy kávét elfogad?
– Én is sajnálom, főleg azért, mert annak idején én nem tettem hasonlót.
A nő elsápadt. Minden vér kifutott az arcából. Tudtam, hogy tudja. Megismert, meg kellett ismernie.
– Maga…Maga Sándor felesége? – kérdezte őszinte ijedelemmel a hangjában. Láttam, hogy menten elájul, ha nem fogom meg. Ezért elkaptam a karját és leültettem a fotelba.
– Kér vizet? Biztosan találok valahol poharat.
– Nem, hagyja. Maga Angéla?
– Igen, bogaram. Én vagyok az a nő, akit veled csalt a férjem egy rövid ideig.
– Nem, az nem lehet igaz!
– Én is épp ezt gondolom, de megismertelek! Elmúlt húsz év, de nem sokat változtál. Leszámítva, hogy fáradtnak látszol. Ugye, most már tegezhetlek?
– Istenem…Olyan rettenetesen szégyellem magam…
– Ne tedd! Már régen volt, a férjem is rég halott. És tudtam, hogy sose hagyna el, csak szüksége van egy kis kalandra.
Nem tudott válaszolni. Szeretett volna világgá futni, ám én ott ültem, őt néztem, és a tetejében a fiam a lányának csapta a szelet, szóval az egész egy brazil szappanoperában is megállta volna a helyét.
– Sajnálom… Abban az időben ostoba és lehetetlen csaj voltam. Csak az érdekelt, hogy megbotránkoztassak mindenkit.
– És sikerült? – néztem rá mosolyogva. Hogy haragudhattam volna ennyi idő múltán? Mintha egy másik életben lett volna. Viszont a karma dolgozott helyettem.
– Valamennyire igen.
– Akkor fátylat rá. Szóval, mi a baj a fiammal?
Nóra zavartan lehajtotta a fejét.
– Ha ez kiderül, engem a családom megöl. Luca elsőként, a férjem másodikként, Zsófi lányom meg halálra röhögi magát.
Végigsimítottam dús hajamon, és megpaskoltam a kezét.
– Nóra! Nők vagyunk, nem szentek. Én aztán nem beszélek róla senkinek. Hagyjuk a múltat, és koncentráljunk a fiatalokra. Kezet rá!
Azzal kezet fogtunk, és úgy néztünk egymásra, mint valódi cinkosok. Hetven felett az ember már nem viaskodik a múlttal, mert jó esetben nem emlékszik rá, ha meg igen, akkor több esze van annál, hogy marhaságok miatt menjen fel a vérnyomása.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
