„Aztán vette a kabátját, és elhatározta, hogy a Francia Intézethez megy, mert vissza akarta gombolyítani az események fonalát.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Ahogy Vincent közeledett az épület felé, megint előjött valahonnan egy kép az agyából. Látta, ahogy leparkol és komótosan a bejárthoz gyalogol. Aztán átbandukol az aulán és hirtelen meglátja az elegáns embertömeget.
A következő pillanatban már kifelé jött, és tudta, hogy szinte menekül, mert nem érezte jól magát. Ahogy eltávolodott az épülettől, egy árnyék a nyomába szegődött. Ezen kívül más nem ugrott be neki. Mivel volt térfigyelő kamera több is, gondolta, talán megérne megnézni a felvételeket.
Aztán elvetette az ötletet. Valószínűleg nem adnák ki neki.
Bebarangolt pár utcát, de a kocsiját sehol sem találta. Lehet, hogy azonnal nyoma veszett? Ez nem töltötte el nagy örömmel. Viszont otthon megvan minden papírja, így bizonyítani tudja a meglétét. Vagyis már a nemlétét. Másnap a rendőrségen kezd, döntötte el.
Már hat óra is elmúlt, mire hazaért. Nem volt jókedvében, mert az egész napot hiábavalónak látta. Egy szerencsétlen malőr Monique- kal, aztán a sikertelen kutatás, és néhány emlékfoszlány. Ennyi volt a nap összegzése.
Lerogyott a kanapéra és Adéle-en gondolkodott. Ő volt az a nő, aki miatt ma érdemes volt felkelnie. Az a ragyogó zöld szempár, az a kedves őszinteség, ami felé sugárzott, örömmel töltötte el. Ezt a nőt akarta mindezidáig, csak nem tudott róla. Marie is gondolkodhatott hasonlókon? Ez a kérdés motoszkált benne.
Vajon anyja nem bánta meg, hogy nem maradt Petyával? Milyen érzések kavaroghatnak most benne? Ha másként döntött volna, akkor Vincent nem élne. Ez a gondolat is újabb gondolatokat szült. Végül abbahagyta a morfondírozást, mert indulnia kellett, ha nem akart elkésni. Meglepve vette tudomásul, hogy van benne némi drukk. Ezer éve nem randizott olyan nővel, aki megdobogtatta a szívét még az első találkozás előtt. Merthogy ez mégiscsak az első volt, még ha a második is.
Inget váltott, majd előkereste barna bőrdzsekijét és határozott mozdulattal bezárta az ajtót. A kulcsot most is a cserép alá tette, és bízott benne, hogy valaki majd beengedi a főkapun, ugyanis annak kulcsát nem találta meg, és eszébe sem jutott újat csináltatni. Maradt az is másnapra.
A Kék macska alig egy éve nyílt és divatos helynek számított. Volt benne valami régies báj, és mégsem volt ósdi vagy mű. Olyan hely volt, ahol finomakat lehetett enni, de nem lihegtek az ember arcába a pincérek. Finom boraik mellett híresek voltak desszertjeikről is.
A belső terét oszlopok tagolták, és a hatalmas üvegablakokon beáradó fény különös hangulatot kölcsönzött neki. A Dunára lehetett látni, mégsem volt tolakodó vagy megszokott a látvány, mert a lenyugvó nap mindig aranyfénybe burkolta a rakpartot.
Nem foglalt asztalt, ami ebben a napszakban nem biztos, hogy jó ötlet volt. Mégis bízott a szerencsében, mert Adéllal kapcsolatban minden véletlenszerű volt. Talán ez az este sem lesz másmilyen, gondolta.
És fent nagyon szerethették Vincentet, mert pontosan egy szabad asztal volt az étteremben, méghozzá egy kis sarki, amely kétszemélyes volt. Elmosolyodott, és megnyugodva helyet foglalt. A csinos pincérlány hatalmas szemeket meresztve kérdezte, mit parancsol, közben pedig elpirult. A férfi kedvesen csak egy pohár fehérbort kért és várt.
Adél öt percet késett. Legfőképp azért, amiért minden nő. A ruha, amit kiválasztott, nem tetszett neki. Meg a többi sem a szekrényében. Annyira ideges volt, hogy úgy érezte, egyikben kövér, a másikban öreg, a harmadik meg rossz, ahogy van. Végül egy bézs bőrszoknyát és egy zöld csipke felsőt vett fel. Vörös haját lazán feltűzte és hagyta, hogy néhány rakoncátlan tincs a szemébe lógjon. Nem érezte megát szépnek, de kihozta magából, amit ki lehetett.
Amikor meglátta a férfit, kiszáradt a szája. Tudta magáról, hogy nem néz ki rosszul, mégis elbizonytalanodott. Már nem hitt a szerelemben, és mégis ott állt a Kék Macska ajtajában, mintha azt remélné, hogy valaki mégiscsak elrabolja. Nem a szívét, az már úton volt egy férfi rajongó tekintetéhez.
– Gyönyörű vagy, Adéle! – állt fel Vincent sugárzó mosollyal.
– Köszönöm, te is nagyon jól nézel ki. Csodálatos csokrot küldtél! Egy életre megutáltak a kollégák, de nem bánom!
Mindketten elnevették magukat. A pincérlány barátságtalan tekintettel méregette a nőt és megállapította, hogy ő mennyivel jobban illene a vendéghez. De aztán Vincentre pillantott és olyasmit vett észre benne, amit ritkán lát az ember nyilvánosan. Az a jóképű, dögös pasi odavolt a nőért. A szeme megtelt melegséggel, ahogy nézett rá. Ezt minden nő megérzi, ezt nem lehet elhazudni. Így megadóan legyintett és hozott egy pohár fehérbort Adélnak is.
Azok ketten azonban ebből semmit nem vettek észre. Vincent fokozatosan elmesélte az elmúlt napok történéseit, és Adéle azt sem tudta, hitetlenkedjen vagy szörnyülködjön-e.
Sültet rendeltek salátával, majd újra elmerültek a történésekben.
Végre valahára a nő is megnyílt. Vincent hallgatta, ahogy minden pátosz és szépítgetés nélkül meséli az életét. Tudta, hogy nem hazudik, nem próbálja meg eladni magát. A nő, aki vele szemben a bort kortyolgatta, olykor felnevetett, máskor meg elkomolyodva hallgatott. Ő maga volt a törékeny szépség.
– Nehéz elhinnem, hogy csak pár napja ismerjük egymást – mondta Adéle.
– Tulajdonképpen eddig is ismertük, csak nem találkoztunk – közölte sejtelmesen Vincent.
– Azt gondolod, hogy valaha már találkoztunk?
A férfi tekintete távolba meredt.
– Nem akarok semmiféle spirituális szöveget nyomni, mégis úgy érzem, hogy egyszer régen volt közünk egymáshoz.
– Én azt hittem, hogy ilyesmire csak a nők gondolnak!
– Nem. Mindegyikünkben van egy régi tároló doboz, amelyet nem tudunk kinyitni, vagy csak elvétve, és olyankor bepillanthatunk egy ismeretlen világba, amit megéltünk.
Adél elmosolyodott.
– Te tényleg hiszel ebben? – kérdezte nemes egyszerűséggel. Nem gúnyolódott, de két lábbal a földön járt.
– Abszolút. Én azt gondolom, vannak emberek, akiknek találkozniuk kell. Mert van egy közös fonala az életüknek.
– És te meg vagy győződve arról, hogy nekünk is van?
– Adéle, gondolj a találkozásainkra, a megannyi véletlenre! Nem hinném, hogy ez nincs eltervezve valahol.
– Talán… Jó lenne néha a jövőbe látni!
A férfi nevetett.
– Egy cseppet se lenne jó, mert akkor elveszítenénk a hitünket a jóban. Így marad a talány és a várakozás.
Megérkezett a sült, amely omlós volt és a saláta remekül kiemelte a fűszerek harmóniáját. Adél remegő keze lassan megnyugodott. Ott ült vele szemben valaki, aki hitt a közös találkozásuk erejében. Hitt abban, hogy érdemes ott ülniük, együtt nevetniük, és talán másnap is együtt várni a világ alakulását. Volt ebben valami misztikus, mégis egyszerű és törvényszerű.
Vincent sokáig nem szólt semmit. Hogy vannak-e életre szóló találkozások, azt egyikük sem tudta, de azt igen, hogy néha két ember akkor leli meg egymást, amikor eljön számukra a legkedvezőbb pillanat.
És hogy később mivé alakul ez, természetesen senki nem tudhatja, de amikor Adél keze belesimult Vincentébe, akkor mindketten biztosak voltak benne, az érintés sose hazudik.
Vége
BÓNUSZ rész csütörtökön
fotó: Pinterest
