Tudta ő, hogy nem volt mintaanya, mégis, mindig azzal áltatta magát, hogy jobb gyereket nevelt, mint a kortársai. A lánya diplomás lett, külföldön is tanult, rendes állása van, szült egy gyereket. Az ő egyetlen unokáját.
Jó, hát nem sokat találkoztak: a lánya Bécsbe költözött, és csak nagy ritkán jöttek haza. De ezt is teljesen rendben valónak gondolta. “Ilyen az élet.”
Aztán egy nap Trixi váratlanul hazaállított. A gyerekkel és egy bőrönddel.
“Egy kis pihenésre van szükségem, távol a világtól…” – fogta rövidre a negyvenes évei végén is lányos arcú, filigrán kis Trixi. Ő persze meg sem merte kérdezni, mi lett Bécsben hagyott férjével. Örült a lányának és az unokájának.
“Főztem egy kis borsólevest, kértek?” – invitálta ebédre a magyarul is kifogástalanul beszélő ötévest, és a gondterheltnek tűnő nőt.
“Anya. Én nem szeretem a borsót, sosem szerettem. Márk meg allergiás. Tudod… Mielőtt jöttünk, megebédeltünk.”
Éjszaka még mindig azon agyalt, vajon mi hozhatta haza Trixit ennyire váratlanul. Másnap aztán egy hosszú levelet talált az asztalon. Válásról és menekülésről szólt. Csendes ivászatról és elvonóról, amit persze gyerekkel nem csinálhat végig. Majd visszajön Márkért, és persze jelentkezik, ha tud. Addig is puszi.
Tudta ő, hogy nem volt mintaanya, mégis, mindig azzal áltatta magát, hogy jobb gyereket nevelt, mint a kortársai. Ezek szerint tévedett. A lányának annyi bizalma sem volt hozzá, hogy megossza vele küzdelmeit, terheit, ürességét.
Hirtelen melegség járta át: egy kis kéz ért a karjához.
“Gyere, Márk, felöltözünk, és veszek neked valamit a mentes pékségben.” – mondta a gyereknek, és elindult vele a sarki boltba.
Érezte, hogy hosszú út áll előtte. Nem a sarki pékségig. Hanem a családja szívéig.
