Csütörtökön szinte már szédült a kialvatlanságtól. Hiába próbált meg aludni előző éjjel, nem sikerült. Így tévét nézett, bőgött valami bugyuta romantikus sorozaton, aztán félkómában ébredt és abban is maradt. Valami isteni gondviselésnek köszönhetően, nem okozott balesetet, pedig néha hajszálon múlt, hogy bele nem gurult a lámpánál előtte várakozó kocsisorba. Karikás szemét a smink se korrigálta, sőt már az egyik kolléganője, akit egyébként kedvelt, félre is hívta és megkérdezte tőle, mi van vele. A semmi válasz nem elégítette ki, de ő hallgatott. Minek csámcsogjanak rajta? Ismerte őket, szerettek nevetni saját és más baján is, és ebben nem volt mindig rossz szándék, inkább el akarták kerülni, hogy a szenvedő fél depresszióba zuhanjon. Ő azonban ebből nem kért.
Délben, amikor egy félóra ebédszünetük volt, kiment a közeli szendvicsbárba, vett magának egy nagy adag salátát rántott hússal, és visszagyalogolt a lehangoló irodába. Kinn is borús volt az idő, szürke és reménytelen, amilyen az ő szíve. Ahogy belépett az ajtón, feltűnt neki, hogy néhányan összemosolyognak. Elfintorodott. De jó nekik, hogy ehhez van kedvük, gondolta idegesen.
Ám amikor az asztalához ért, megértette a mosoly okát. Egy végtelenül színes és hatalmas csokor hevert a papírhalmok mellett. Kis híján eldobta a barna papírtáskát, amiben a saláta várakozott, hogy valahol egy gyomorban landolhasson. De erőt vett magán, érezte, hogy figyelik. Ezért finoman letette a kaját, és felemelte a virágot.
– Te aztán nagyon tudsz! – állt meg mellette Viola. – Azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben létezik, ugye lányok? – nézett szét vigyorogva. Többen bólogattak.
– Micsoda lovagod van! – tette hozzá, mire Olívia elvörösödött. A kísérőkártya után nyúlt, amelyen csak egy szó szerepelt: Bocsánat! Á.
– Valami nagyot véthetett ez az Á. ha ide küldi a virágot? Meg is várhatott volna vele valahol – szólalt meg egy másik kotnyeles.
– Lehet – mondta a célszemély és elmosolyodott. Tetszett is neki, meg nem is, ez a hirtelen támadt érdeklődés. Eddig elég szürkén teltek a napjai, most meg mindenki szeme láttára betoppan egy futár, átadja a virágot, és az egész iroda azonnal pletykafészekké változik.
– Halljuk, ki ez a gavallér! – kiáltott ki Ella a konyhából, miközben várta, hogy a kávé lefolyjon. – Még van annyi időnk, hogy beavass! Így nem tudunk tovább dolgozni!
Mindannyian nevettek.
– Szörnyűek vagytok! – mondta Olívia. – Nem sokat tudok róla, de ha tudnék, akkor se mondanék. Az elején vagyunk. Ha majd történik valami, kiírom az üzenőfalunkra nagy szívecskék kíséretében, rendben?
– Ákos, Ádám, Áron, Ármin? Csak ennyit árulj el, ő szép hölgy! – lelkendezett Ella. – Tudnunk kell, hisz nők vagyunk.
– Nők, akik szeretnek pletykálkodni! Szóval nem mondok semmit, majd, ha lesz mit, akkor azonnal összehívok egy értekezletet! – mondta Olívia és remegő lábbal leült a székére.
A többiek pfujjogtak és méltatlankodtak.
Mi a fene ez, nézett a virágra. Miért küldte Ádám? Miért kér bocsánatot? És ami a legkülönösebb, honnan tudta, hol dolgozik, hiszen címet nem mondott neki. Habár ott a Google, segít az. Előkapta telefonját, de ott továbbra sem volt semmilyen üzenet. Ha Ádám látta is, amit ő írt, nem akart reagálni.
Fürkésző tekintettel nézte a csokrot, forgatta a kártyát, de nem látott rajta semmit, csak az aranyszínű keretet és azt az egy szót. Mégis kicsit jobb kedve lett. Nem a bocsánat szó miatt, annak semmi értelme nem volt, inkább amiatt, hogy a férfi nem feledkezett meg róla. Többet is írhatott volna, esetleg megkereshette volna, így az egész zűrzavaros maradt. Kinyitotta a papírtáskát, előhalászta belőle a salátát meg a húst és nekilátott megebédelni.
– Nem teszed vázába? – kérdezte a mellette ülő Sári. – Én sajnálnám itt hervasztani, egy vagyon lehetett.
– De, csak eszem! – felelte teli szájjal. A csokor valóban nem lehetett olcsó. Ez a lelkifurdalás ára? Ezzel akarja megvásárolni az eltűnését a férfi? Vagy engesztelni szeretné, mert lelépett? Ezer gondolat kavargott az agyában.
Ebéd után mégis jobb kedve lett. Mintha az arca is megszínesedett volna egy kicsit. Nézte magát a tükörben és egy gyors mozdulattal feltekerte haját egy laza kontyba, amitől azonnal látszani kezdett karcsú, szépen ívelt nyaka. Még nem ráncos, nyugtatta magát. Vizet eresztett az iroda egyetlen vázájába, és beletette a csokrot. Tényleg nagy és szép, vigyorgott. Vajon miért kapta?
A délután sokkal gyorsabban elrepült, mint gondolta volna. Ennek a férfinak hatalma van felette, jött rá az igazságra. Ha jelen van, vagy érezteti, hogy fontos neki, akkor ő boldog, ha eltűnik, akkor ő összeomlik. Vajon ez a szerelem? Tényleg ilyen az ember már ebben a korban? Ennyire kiszolgáltatott, mert már megtaposták, kizsigerelték, már elhitették vele, hogy értéktelen? Nézte a többieket, és szívesen belelátott volna a fejükbe, de nem lehetett. Azok se voltak jobbak vagy boldogabbak nála, csak eltitkolták az érzéseiket, vagy egyszerűen hazudtak maguknak. A nők hajlamosak az ilyesmire. Tűrnek, jajgatnak, szenvednek, de kifelé könnyen ítélkeznek. Főleg, ha sikerül megvédeniük a magánéletüket.
Négy óra előtt pár perccel már mindenki szedelőzködött. Az egyik kozmetikushoz készülődött, a másik a gyerekért a suliba, ő pedig gyakorlatilag sehová. Márk külön angolon volt, csak hatkor végzett, addig nem akart hazamenni. Nem messze a sulijától majd felveszi, aztán este még kikérdezi töriből, amit mindketten szívből utáltak.
Mégse akart az üres irodában várakozni, ezért úgy döntött, borús idő ide, borús idő oda, kószál egyet a környéken, vagy iszik egy lattét a közeli cukrászdában.
Ahogy kilépett az ajtón, megpillantotta Ádámot. Őt várta, ez egyértelmű volt.
– Szia! Már azt hittem, nem is jössz! – mondta a férfi kedvesen. Hangja annyira megnyerő volt, hogy Olívia szinte elolvadt. Mint akit megbűvöltek, úgy nézett rá. Megint elegáns, frissen borotvált és vonzó volt.
– Szia! – mondta óvatosan. – Mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy itt dolgozom?
– Egy kis utánajárás, és ennyi. Megkaptad a virágot?
– Igen, köszönöm. Bár nem értettem.
– Mindjárt elmagyarázom, de kérlek, ne nézz így rám! Mosolyogj! Nagyon jól áll ez a laza konty! Épp, mint Jennifer Lopeznek.
Olívia nem mosolygott, mert kettős érzések tomboltak benne. Egyszerre örült és nem is. Meg volt lepve, ám haragudott.
– Jaj, látom, nem tudlak felvidítani! Kérlek, hadd magyarázzam el!
– Ádám, nem igazán érek rá! A fiamért kell mennem nem sokára.
Ahogy ezt kimondta, megbánta. Annyira a férfival akart lenni, hogy legszívesebben felpofozta volna magát ezen vágyáért.
– Jó, de azért ha van időd egy kávéra, akkor üljünk be valahová! Jó? Aztán elküldhetsz a fenébe!
– Rendben.
– De jó, hogy végre látom a mosolyod! Hiányoztál, Olívia, pokolian hiányoztál!
Ezekre a szavakra a nő meglágyult. Nem vagyok normális, mondta magának, de hagyta, hogy a férfi átölelje és megcsókolja az arcát.
Kép forrása: Pinterest
