Tényleg minden út hazafelé vezet karácsonykor? De jó is lenne, ha még lenne miért hazamenni! Szívesen beülnék a kocsiba, hogy gördüljenek alattam a kilométerek, és bosszankodjak azon, miért siet mindenki, vagy hogy megint nem esik a hó. Szívesen ácsingóznék romantikus képeslapra illő tájról, amelyet csak bentről jó nézni, de már nincs értelme.
Gyereknek lenni azért is jó, mert még élnek a szüleink.
Olyanok, amilyenek, mert tökéletlenségüket hamar észrevesszük, a varázs kamaszkor tájékán tűnik el, de vannak, lélegeznek, morognak és keseregnek. És ezt a morgást, a folytonos panaszt most visszasírom, mert nincs miért hazamennem. A régi ház falai még állnak, de hidegek és üresek, senki nincs, aki befűtsön, aki elmondja, mekkora tévedése az embereknek ez a vásárlási őrület.
Apámmal minden évben ugyanazt a vitát folytattam le, mindig próbált meggyőzni az ünnep hiábavalóságáról, de én azzal érveltem, hogy ha nem is hisz benne, legalább pihenhet. Nem értette, miért mondom, a pihenés neki szenvedés volt. Az pihen, aki beteg, ő pedig megállás nélkül ment, tette a dolgát és persze zsörtölődött. Anyám hagyta. Muszáj neki, mondta gyakran. Az élteti, ha kimondja a bánatát. Nem igazán szomorú, inkább csak jelen akar lenni a világban a véleményével. Azért, hogy érezze, még számít valakinek.
Anyám nem vágyott nyomot hagyni maga után. Megsütötte a bejglit, a zserbót, ahogyan szokás, de a húslevest se hagyta el, mert őt úgy nevelték, hogy az ünnepek együtt járnak az illatozó, sárga húslevessel.
Minden évben ugyanolyan fánk volt, szerintem a faárus eltette apámnak. Ha nem tudtam volna, hogy a tűlevelek is lehullnak, azt hittem volna, csak kikapja a kamrából, annyira hasonló volt az előző évihez.
Visszagondolva, túl sokáig tartott, amíg sétálgatnom kellett 24-én apámmal meg a húgommal. Amíg a mozi életben volt, beültünk, és mindig megnéztük a Hófehérkét. Tíz éves lehettem, amikor kijelentettem, hogy soha többé nem akarom látni ezt a mesét, és tudom, hogy nem az angyalka díszíti a karácsonyfát. Apa csendesen a vállamra tette a kezét, és a tekintetében ennyi volt: ne rontsd el! A szája viszont mást mondott: A varázslatban akkor is hinni kell, amikor halványodik. Egyszer fájni fog a szíved, kislányom, ha kitisztul a tekinteted.
Úgy éreztem, ez megint mellébeszélés, de hallgattam.
Szeretnék most megint hazafelé vezetni, nézni a sáros utakat, megcsodálni a kopár fákat, amiket nemcsak lombosan szeretek, és elhinni, hogy van valahol egy angyal, aki nekem díszít. Évek óta csend van, az üres házba nem költözik a fény. Félek, hogy már mállik a vakolat, és a szomszédok se figyelnek rá. Mind elmegyünk, de addig, amíg vagyunk, angyalokra, melegségre és szeretetre vágyunk.
Már nem lehetek gyerek, nem lehetek könnyelmű és gondtalan. Mégis abban bízom, hogy odafent, a felhők fölött, ahol mindig süt a nap, létezik két lélek, akik gondolnak rám. Karácsonykor a fa alatt értük is gyújtok két mécsest. Így a szeretet ünnepén mind együtt vagyunk. Hogy biztos vagyok-e ebben? Mindennél biztosabb.
Nem kell hozzá hit, csoda, érzem a szívemben. Számomra ez a karácsony csodája. Boldog, békés ünnepeket kívánok azoknak is, akik csak emlékeimben lehetnek velem a terített asztal mellett.
Az ő mécsesük fénye beragyogja majd az ünnepet.
Kép forrása: Pinterest
