Amint belép a zsúfolt bárba őt figyelem, mindenki más megszűnik körülöttünk, csak Troy-t látom, érzem. A szívem hevesen dobog, kiszárad a szám, miközben felém pillant. Azonnal kiszúr, holott legalább száz ember van rajtunk kívül. Ő a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom, mégsem tudja a legnagyobb titkomat.
Tizenhat éves korom óta szerelmes vagyok belé, de túl gyáva voltam lépni, hogy több legyek számára, mint barát. Most pedig már késő. Túl késő. Az orvosok szerint csak pár hónapom van hátra. Szíven üt a sok elvesztegetett hónap és év, amit együtt tölthettünk volna, habár tudom, hogy szeret, de képes lett volna szerelemmel szeretni? Ezt már sosem fogom megtudni és talán így a legjobb. Felesleges ezeken törni a fejem, mert ez már a múlt, és ami még maradt, ki akarom élvezni. Ma is egy férfival fogom elhagyni a bárt, pedig rá vágyom, Troyra. Arra, hogy vele együtt dobbanjon a szívem és szorosan magához öleljen. Azonban nem tehetem ezt vele. Sajnos az apukája fiatalon meghalt és Troy végig vele volt. Tudom, láttam, mennyire megviselte a helyzet, éppen ezért eltitkoltam a betegségem, így majd hirtelen lesz számára az egész. Lesújtja a gyász, azonban nem kell részt vennie benne, könnyebben feldolgozza majd. Nem akarom, hogy lássa a végét, így csak magamban szenvedek.
Hatalmas mosollyal az ajkán ölel át, ahogy mindig és kicsit tovább tart a karjában, mint máskor, amit egyáltalán nem bánok, sőt. Megnyugtat az illata, az érintése, ami mosolyt csal az én arcomra is. Ezzel megkezdődik a szokásos pénteki programunk, ami mindig ugyanúgy végződik. Én egy férfival, ő egy nővel távozik, miközben azt akarom, hogy ő legyen az a férfi.
Pár órával később a másik oldalamon ülő barna hajú férfi, Tim, már menni készül, természetesen velem együtt, amikor Troy tenyere a karomra simul. Mosolyogva fordulok felé, ami azonnal szertefoszlik, mert fájdalmas tekintettel figyel.
– Ne menj vele haza, April – mondja és kifejező, hihetetlenül kék szemeit az enyémbe fúrja. Esélyem sincs megszólalni, mert folytatja. – Gyere velem, hadd legyek ma én az a férfi.
– Velem akarod tölteni az éjszakát? – kérdezem egyszerre csodálkozva és reménykedve.
– Semmi mást nem szeretnék jobban, mint veled lenni.
Az én lakásomon kötünk ki és a helyzetem ellenére is mosolygok. Lehet, hogy csak most az egyszer, de végre az övé leszek. Annyi éven át álmodoztam erről, hogy a férfi, akit szeretek így ér hozzám. Mert ez sokkal több, mint egy egyéjszakás kaland. Az élet, a minden, a világ.
Két hónapja közölték az orvosok, hogy haldoklom, ami egy rutinvizsgálat során derült ki, sajnos már túl későn. Mintha ez a kifejezés uralná az életem, túl késő. Jelenleg ez sem zavar, mert mióta megtudtam, hogy nem érem meg a huszonhatot, először alszom el boldogan, Troy ölelő karjai között.
Másnap reggel még mindig a közösen átélt élmények hatására vidáman ébredek, amíg meg nem érzem magam mellett a hiányát. Elment. Körbe se kell néznem, mert nem érzem. Nincs itt. A konyhába csoszogva egy apró cetli fogad, tudta, hogy az első utam a kávéhoz vezet.
April!
Ne haragudj, amiért egyedül ébredtél! Az éjszaka sokkal többet jelentett számomra, mint azt valaha gondoltam volna és éppen ezért képtelen voltam elbúcsúzni. Nem tudok a szemedbe nézni, miközben elmondom, hazudtam neked. Beteg vagyok, a szívem sokkal gyorsabban adja fel, mint apué, nincs több időm hátra. Mindig is téged szerettelek, csak féltem, hogy te nem úgy érzel irántam. A tegnap éjszakából már tudom, hogy ökör voltam, mert éreztem, szeretsz engem. Ezért nem maradhattam, nem engedhetem, hogy még szorosabb legyen közöttünk a kapcsolat, miközben bármikor meghalhatok. Annyira sajnálom, hagynom kellett volna tegnap, hogy a pasit vidd haza, de érezni akartam, éreznem kellett, milyen veled lenni. Ez talán közhely, de életem legnagyobb ajándékát adtad nekem éjjel és boldoggá tettél. Cserébe elengedlek, mert nem akarom, hogy lásd a végét. Jól megleszek ott, ahová utazom, hiszen mindig ide vágytunk. Ne keress, kérlek, ne gyere utánam, mert nem akarok fájdalmat okozni. Szeretlek, April!
Troy
Nem is gondolkozom, csak lefoglalom a legközelebbi járatot Ciprusra és bedobálom a ruháimat a bőröndbe. Az öt óráig tartó utat végigzokogom, mert mindvégig szeretett. Tudom, hogy nem csak egy béna lekoptató szöveg volt, mert ő nem olyan. Nem írta volna ezt, ha nem ez az igazság. Amikor az apukája haldoklott terveket szőttünk, hogy kicsit kiszabadulhasson a lelke, ezért pontosan tudom, merre keressem. Már csak azért kell imádkoznom, hogy ne küldjön el, mert nem érdekel, hogy mennyi időnk van, de azt vele akarom tölteni.
A recepcióst könnyen meggyőzöm, amikor könnyek között lépek elé és hamarosan Troy bérelt szobája előtt állok. Bekopogok. Őszinte voltam és talán ezért ment ilyen simán minden.
Nem nyílik rögtön az ajtó, ami idegessé tesz, majd amikor feltárul, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat. Életben van. Végig ettől rettegtem, hogy most is túl késő lesz.
– April! – súgja meglepődve, mégis ott az arcán a mosoly, amit úgy imádok.
– Ne küldj el, kérlek! – zokogom.
Behúz az ajtón, majd a karjaiba zárva csókol meg. Az ajka édes és határozott, de szomorúan görbül lefelé, amikor elhúzódik. Ezért hamarabb kezdek beszélni, nem bírnám ki, ha elutasít.
– Beteg vagyok, Troy. Két hónapja, amikor nyüstöltél, hogy menjek orvoshoz, mert állandóan fáradt voltam, megállapították, hogy rákos vagyok. Túl késő bármihez is – hadarom el.
– Nem hazudsz – suttogja a fülembe és erősödik a szorítása. – Szeretlek, April!
– Szeretlek, Troy!
– Annyira bánom, hogy egyikünk sem mert kezdeményezni.
– Ahogyan én is, de, ami még maradt, azt veled akarom tölteni, legyen akár egy hét, akár egy hónap. Nem számít, csak az, hogy együtt legyünk!
– Gyere hozzám feleségül és tegyük meg azokat a dolgokat, amiket közösen terveztünk el. Ígérem, hogy szeretni foglak, amíg élek. Hozzám jössz feleségül?
– Igen! – vágom rá boldogan.
Az esküvőnk a parton volt és nem szégyelltük kihasználni a haldokló kártyáinkat, hogy lerövidítsük a várakozási időt. Minden tökéletes volt, habár semmi alkalomhoz illő nem volt nálunk, de ott voltunk egymásnak és ez több mint elég.
Ezután kezdetét vette az életünk végéig tartó nászutunk, mely során megvalósítottuk a korábbi terveinket. Nem beszéltünk az állapotunkról, viszont Troy egyre gyengébb lett.
Egy hónapja kórházban vagyunk, ami egy éjszakai fürdőzés következménye. Aprillel mindketten tudtuk, hogy veszélyes, de olyan sok mindenről maradtunk le. Így belevágtunk, és mivel az immunrendszerünk gyenge, tüdőgyulladást kaptunk. Habár a szívem már nem igazán bírja, mégis jobban vagyok, mint a karjaimban fekvő szerelmem. A nővérek nem szólnak, amiért egy ágyban vagyunk, ez a haldoklók kiváltsága. April egy hete kómába esett és bármelyik perc lehet a búcsú perce, de nem bánom, főleg, mert tudom, ő sem. Az esküvőnk utáni két hónapban sokat beszélgettünk és úgy döntöttünk, tart, ameddig tart, viszont minél többet hozunk ki belőle. Az elvesztegetett időt már nem kaphatjuk vissza, de boldogan halunk meg, mert végül egymásra találtunk.
Másnap reggel engem is gépekre kötnek, mert a szívem már nem pumpál elég vért. Egyikünk sem újraélesztendő, felesleges lenne elhúzni a dolgot. Nem mozdulok mellőle és bízom benne, a szívem vele együtt távozik, hogy az örökké valóságban ismét vele lehessek. Minden mozdulat nehezemre esik, viszont a karomban tartom, amikor csodával határos módon feleszmél. Rám emeli homályos, zavaros tekintetét és elmosolyodik.
– Szeretlek, Troy – puszilja meg a számat cserepes ajkaival. – Itt az idő – suttogja.
– Szeretlek, April! – csókolom meg utoljára. – Melletted maradok, most és mindörökké.
– Tudom, várlak!
Mosollyal az ajkán hunyja be a szemét, majd a gépek sípolva jelzik, hogy leállt a légzése. A szívem szaporán dobog, megremeg, majd görcsbe rándul és megáll. Betartom a szavam, vele vagyok és leszek, amíg világ a világ.
Írta: Bella Black
Kép forrása: Pinterest
