Olívia döbbenten nézte az arcát, miután lekerült róla a kötés. Az orvoson látszott, hogy azt várja, örülni fog a változásnak, ami egyelőre nem volt tökéletes.
– Ne aggódjon, asszonyom! – mondta mosolyogva, és kezét Olívia vállára tette. – A gyógyulás még nem teljes, de már gyönyörűen látszanak a műtét eredményei.
A lány, azaz asszony, akit az orvos kedvesen nyugtatni próbált, nem volt teljesen meggyőződve erről. A műtét eredményei közel sem voltak annyira megnyerőek, mint remélte. De nem várhatott többet, hiszen alig múlt el két hónap, és ahhoz, hogy bőre újraéledjen és betöltse valódi szerepét, még bőven kellett eltelnie időnek. Természetesen türelmetlen volt, ki ne lett volna a helyében, és egyre jobban vágyott haza. Haza, ami nem létezett már. Hiányzott neki a férje, és ennek gondolata elszomorította. Különösen azért, mert észrevette, hogy az orvos egyre gyakrabban felejti rajta a szemét. Biztos volt benne, hogy többet remél, mint, amit a betegétől egy hivatástudattal rendelkező gyógyító, és ez nem tetszett neki. Tény, hogy mindig jókedvű volt, jelenléte megnyugtatta, nem beszélve arról, hogy sármos volt még akkor is, ha kb. húsz évvel idősebbnek tűnt nála.
– Köszönöm doktor úr, nem akarok hálátlannak tűnni, de én még nem érzem, hogy más lennék!
– Kedves Olívia! Maga gyönyörű! Higgye el, a műtét csak kiemeli a szépségét!
– Úgy érzem, maga most bókol!
Az orvos elpirult. Valóban bókolt, de nem gondolta, hogy ennyire átlátszóan. Ez a fiatal nő nagyon emlékeztette valakire, akit évekkel ezelőtt szeretett, és ahogy ránézett, mintha Olgát látta volna, ezért sem tudta magába fojtani a dicséretet.
– Igaza van, de megérdemli. Két hónapja senki nem keresi önt, és ezt hősiesen tűri. Mondja meg őszintén, hogy lehet, hogy nem jött senki ön után?
Olívia arca egy pillanatra elfelhősödött. Válni akart és mégsem. Nem akarta szeretni Tamást, mégse tudta kiverni a fejéből. Az is megfordult a fejében, hogy új életet kezd egy idegen országban, csak nem érzett magában elég bátorságot. Erről azonban nem akart beszélni senkinek, különösen egy idegen férfinak. Mielőtt azonban bármit is válaszolhatott volna, megcsörrent a telefonja. Tamás volt az, de nem vette fel. Tudta, miért keresi. Megkapta a válási papírokat és egyezkedni akar…Ehhez viszont se ereje, se kedve nem volt. Félt.
– Tudja, nem mondtam el senkinek, mit tervezek! Akinek fontos vagyok, az tudja, merre járok, akinek meg nem, az úgyse keresne.
– Értem. Akkor kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Ha egy hét múlva sem lesz jobb a kedve, elvihetem vacsorázni?
A lány megcsóválta a fejét. Egy hét múlva? Ugyan mi történne egy hét alatt, hogy ő boldogan igent mondjon?
– Kedves doktor úr! Egyelőre ne bolygassuk ezt a dolgot! Szeretnék meggyógyulni, és azt akarom, hogy a tükör a barátom legyen!
– Megértem és várok!
– Úgy gondolja, van mire?
– Mindenképp. Maga nagyon… Na mindegy. Mennem kell, várnak a betegeim… Minden jót, Olívia! Keressen majd!
Azzal sietős léptekkel távozott. A beteg ott maradt egy kényelmetlen széken ülve egy idegen szobában, és azon töprengett, volt-e már olyan az életében, hogy valaki gyönyörűnek találta és fel akarta szedni. Egy biztos, az orvos ujján nem volt gyűrű, ezt azonnal észrevette. Ám ez nem jelenti, hogy nőtlen. Valóban barátságos és közvetlen, de ki tudja, hány betegét hívja el vacsorázni.
Ekkor a telefonja újabb jelzés küldött. Üzenete érkezett a férjétől.
Kedves Olívia! Megértem, hogy nem akarsz látni, és azt is, hogy eltűntél. De beszélnünk kell. Sürgősen. Kérlek, hívj fel! A válási papírokat még nem írtam alá, személyesen akarom veled megvitatni, hogyan legyen tovább. Léna meghalt, és van egy lányom, akiről nem tudsz. Muszáj lenne beszélnünk.
A lány szeme tágra nyílt. Egy lány? Tamás apa? Ez egyszerűen hihetetlen! Mintha egy tőrt döftek volna a szívébe. Egy árva, akinek meghalt az anyja, és az apja magához veheti? Valami mély fájdalom járta át a testét, és úgy érezte, minden sebe sajogni kezd. Az is, ami a szívén és az is, ami az arcán volt. Léna meghalt, és a férje már nem mehet vissza hozzá. Ennek örülnie kellene, mégse érzett boldogságot. Nem volt gonosz ember, és annyira féltékeny sem, hogy más halálát kívánja. De esze ágában sem volt a férje támasza lenni, csak mert gyászában egyedül maradt. Vajon mit kezd majd egy gyerekkel, akit nem is ismert, és akiről soha egy szót sem ejtett?
Már nem vágyott haza. Nem is értette, miért gondolta eddig másképpen. Helsinki maga volt a nyugalom és a harmónia. Messze attól, amiben élt, amiben felnőtt, és ez megnyugtatta. Talán mégiscsak el kellene fogadni Dr. Olsson meghívását? Ha igen, akkor miért tiltakozik annyira ellene régóta gyötört szíve? Felállt, megigazította a szoknyáját, és elgondolkodva lépett ki a kórház épületéből. Kint sütött a nap, de nem erősen, inkább csak lágyan-bágyadtan, épp ahogy neki szüksége volt rá. Átmelegítette a testét, a lelke azonban sóvárgott a szeretet után.
Folytatjuk…
Fotó: RDNE Stock project: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-no-szakszeru-professzionalis-6129158/
