Szerette az ünnepeket.
Azt, ahogyan ilyenkor a felesége és a menyei feldíszítik az egész lakást, sőt még az imaházat is. Nagyra értékelte a bódító virágillatot, a tiszta, de egyszerű, ünnephez méltó dekorációt. A Húsvét volt a kedvenc ünnepe, – pedig hét évtizede alatt jópár Húsvétot élt át nélkülözésben, betegségben, testi vagy lelki sötétségben – hiszen Jézus betartott ígérete, – mely szerint fel fog támadni – jelentette számára a legszebb csodát.
Felkapcsolta a villanyt, levette könnyű tavaszi kabátját, aztán elment kezet mosni. A máskor élénk beszélgetésektől és gyerekek zsibongásától hangos kisteremben most csak az ő határozott és monoton cipőkopogása visszhangzott.
Szappanillatot húzott a számítógépig, majd beállította a kamerát. Ezt máskor a technikus csinálja, aki évek óta profin és rendületlenül végzi a szolgálatát. Remélte, hogy neki is sikerül majd.
Átcsoszogott a pulpitusig, amelyet az egyik gyülekezeti tag készített, és szembefordult a kamerával. Hirtelen elszorult a szíve. Eszébe jutott az a több mint hét évtized, amely a Földön töltött – átélve rombolást, fanatizmust, üldöztetést, szegénységet, temetéseket és csodaszámba menő születéseket… lehúzta arcáról a maszkot, amit már annyira megszokott, hogy el is felejtette, hogy rajta van, és belekezdett az igehirdetésbe:
“Kedves testvéreim! Van egy rossz hírem meg egy jó. A rossz az, hogy a templom üres. A jó viszont az, hogy Jézus sírja is!”
Áldott húsvétot mindenkinek!
