A tánc

A tánc egy darab a testemből, amit elengedek. Neked adom, mert szeretném, hogy érintéseddel megtaláld a lelkem. Hagyom, hogy vezess, mert ebben a pillanatban a földkerekségen nincs más férfi, csak te. Most te vagy a szerelmem, a kedvesem, a barátom, akinek átadom és hagyom sodortatni magam.  Te, akivel táncolok. Mindeközben elfelejtem, ki vagyok. Csak a forgást érzem, amelyben lágyan ring a testem, és mindegy már, hogy kövér vagyok-e vagy sovány, ügyes-e vagy ügyetlen. Hagyom, hogy testem köré fonódjon karod és várom, hogy ringass engem.

Azt mondod, nem te vezetsz. Maga a tánc, a mozdulat ragad el és örvényként pörget meg még akkor is, ha nem simulok a karodba. Az életet játsszuk a közös időnk alatt, mert ez idő alatt csak te vagy nekem és én neked. Nem gondolok másra, lebegek és fáradt lelkemet el merem engedni. Már nem vagyok jó, se rossz, egyszerűn csak egy nő vagyok, aki nem akar mást, mint lenni. Érezni önmaga apró vibrálását, sejtjeinek ritmusát.

 
 

A tánc felér egy nyilvános szeretkezéssel. Mégsem a testem adom, mert te tanítasz, felemelsz, míg én kivezetlek önmagad labirintusából. Nem várok semmit, nem festek nemlétező fényeket az árnyékos falra. Kilépek hétköznapi ruhámból és egy óra alatt ünnepre díszítem a szívem. Ünnepre, amelyet már elfeledtem.
A tükröm rég hamis, hazudott szépet és keserveset is. Lecseréltem volna, de a homályos kép végül mégis homályos maradt. Lassan veled  megtanulok élni. Élni és érezni. Érezni egyszer dolgokat, lágy szellőt, napfényt a hajamba tekeredve. Tánc közben új vagyok és mégis régi, de ez a régi nő már nem bújik álarc mögé. Nevetek, mert akkor is világít a szemem, amikor sötétbe borul minden, és már nem hiszek cukorkarózsaszín világot. Lépek egyet előre, meghajlok és várom, hogy belépj az én körömbe. Megrajzoltam már sokszor, de átrajzolták már mások. Most nem hagyom, nem tűröm, hogy mások mondják meg nekem, mitől vagyok szép.

Mert szép lettem és kihívó. Megtaláltam magamban az elveszett nőt, akit én magam veszejtettem el, de a tánc által olyan útra léptem, amely önmagamhoz vezetett. Azt hiszed, mindez túlzás vagy csak játéka a képzeletnek?  Gyere, öleld át a derekam és vezess! Aztán hagyd, hogy én vezesselek, mert már megtanultam hogyan lehet. Adj erőt és merészséget, hisz én is adok neked. Már nem kell a hazug halál, amellyel öltem magam. Szabad vagyok és részeg a jótól.
Testem megfeszül, csillámporos ruhám életre kel. Hamupipőke kilép a cipőjéből, hogy mezítláb perdüljön meg a lépcsőn. Haja meglebben az éjféli csendben. Az én mesém ekkor kezdődik, mert ha véget ér a tánc, én akkor is élni fogok és megölelem magam a pislákoló csillagfényben.

Levetem az aznapi flitteres ruhám, és már nem félek az utcára lépni csak úgy, éngúnyában.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here