Úgy ült ott a fotelben, mint aki karót nyelt. Az öblös füles fotel, amely minden hozzá érkező vendéget egy otthonos bekuckózásra hívogatott, neki egyáltalán nem volt most kényelmes.
– Le kéne már cserélni ezt a vackot – mondta magában, bár tudta, hogy valószínűleg a hiba nem a kedves öreg bútordarabban van, hanem valahol a mellkasa bal oldalán.
Feszült volt és ideges. Minden percben csak a kis asztalon maga mellé készített mobilt leste.
Mindig is utálta a telefont. Már akkor is, amikor még csak a falu orvosi rendelőjében meg a TSZ irodában csörögött egy-egy készülék.
Egyszer épp az osztályát vitte vizsgálatra, amikor az orvos félrehívta.
– Az imént a szülőfalujából keresték, Eszterke, és az a rossz hírem van, hogy az édesanyja meghalt.
Nem sokat kertelt az öreg doki, távirati stílusban közölte húsz hatodikos gyerek előtt azt, amit nem sokkal korábban a készülékből hallott.
Később sem szerette meg ezt a találmányt, mert valahogy neki mindig csak rosszat üzent: egy diagnózist vagy egy sikertelen felvételit, már vissza sem tudott emlékezni arra a sok borzalomra, amit telefonon hallott először.
Most azonban nincs más lehetőség. Csak jó hírt kaphat. Úgy szugerálta a fekete tenyérnyi lapot, hogy szinte már fenyegette a tekintetével. Mégis, úgy meglepődött, amikor az megszólalt, hogy majdnem leesett a fotelről. A veje hívta.
– Megszületett! A pici Vilmos és a lányod is jól vannak – mondta megilletődötten, ő pedig csak simogatta, szorongatta a telefont és örömében sírt.
fotó: Pinterest
