A tökéletes feleség 17. rész – A végkifejlet

Történjék bármi, nem válhatunk el, ezt a férjem is tudja. Mint feleség, nem tanúskodhatok ellene, nem lenne hiteles. Így, ha az nyomorult feljelenti, ott leszek én, aki kiállhatok mellette, vagy netán alibit biztosíthatok. Ennek azonban ára van. Ahogy mindennek, amit teszünk, nem teszünk, vagy csak érzünk.

A sorozat többi részét itt olvashatod

Valószínűleg erre ő is rádöbbent éjszaka, egyedül az ágyban, mert reggel sokkal, de sokkal kedvesebben köszön, néz rám. Ha mindezt meg tudja játszani, akkor biztos, hogy pszichopatával élek együtt, mert semmit nem vettem észre. Az meg lehetetlen lenne.

Annyit mond, mielőtt bekap egy fél szelet pirítóst, hogy ebédeljünk együtt. Nincs más dolgom, ezért belemegyek, legalább nem kell a konyhában töltenem a délelőttöt. Szeretek és tudok főzni, de azért mindennek van határa. A mostani helyzetben nem ez a kedvenc tevékenységem.

 
 

Kicsit pakolgatok a gardróbban, megnézem, hogy melyik ruhám ment ki a divatból, vagy utáltam meg az elmúlt fél évben. Van egy pár, azokat zsákokba rakom, és majd adandó alkalommal leadom valamelyik segélyszervezetnél. Tudom, hogy örülnek neki, mert kifejezetten jó holmikat viszek be, nekik jókat. Én már nem szeretek hátrafelé nézni, még a ruhák terén sem. Így a legjobb módszer az adományozás.

Fél egy előtt valamivel, csengetnek. Félig vagyok készen, még nincs harisnya rajtam és a hajam is szanaszét áll. Kicsit elszórakoztam az időt. Nem is értem, ugyan ki jöhetne, hiszen a postás sem csenget, bármi van, bedobja, így szól az egyezségünk. Jehova tanúi meg nem szoktak mifelénk térítgetni. Látom a monitoron, hogy két fura fickó vizsgálja a házat, az egyik bekukucskál a kerítés résein. Legszívesebben nem szólnék a kaputelefonba, de érzem, hogy nem szabadulhatok. Valami erős rossz érzés tör rám. Valami összerántja a gyomrom. Zsigerileg tudom, hogy borzasztó dolog történt. Nem nyomom meg a gombot, inkább kimegyek.

Szinte futok a kapuig, ahol a két férfi jobbra-balra tekintget, mire az egyik észrevesz.

– Jó napot, asszonyom! – mondja. – Ez a hang rendőr hangja. Hivatalos, üres és szenvtelen.
– Ön Marton Albert felesége? – kérdi a másik, miután köszönés gyanánt bólintott.
– Igen, én vagyok! Történt valami a férjemmel? – Nem a gyerekek jutnak eszembe, azokkal semmi nem lehet, hiszen azok kicsik és halhatatlanok még.

Zakatol a szívem, és kiszárad a szám, mire a fiatalabbik, a vézna összeszedi magát.

– Balesetet szenvedett! Most vitték be a Balesetibe. Az orvos azt mondta, szóval, hogy súlyos, és azonnal menjen be. Bevisszük, ha gondolja, úgyis arrafelé megyünk vissza.
– Micsoda? A férjem? Biztos ez? Nemrég beszéltem vele… Miféle balesetet? Hol?
– Asszonyom, úgy néz ki, hogy rosszul lett vezetés közben és ez okozta a balesetet.

Nem tudok mit mondani. Állok és az a sablonmondat jár az eszemben, hogy minden megváltozhat egy perc alatt. Egy perc alatt leomolhat egy hegy, felrobbanhat egy épület, és megszűnhet egy élet.

– Köszönöm – suttogom, és a számra szorítom a kezem, hogy ne sikítsak. Ha Albert meghal, minden megváltozik, jut eszembe, és ezért a gondolatért nagyon szégyellem magam.

– Bemegyek egyedül… Köszönöm – mondom.

Nem emlékszem, hogy jutok vissza a házba, hogy kerül rám harisnya, a hajamat mikor fésülöm meg… Teljes sokkban vezetek a kórházig, és ha tudnék, imádkoznék, de képtelen vagyok rá. Elfelejtettem már mind, amire addig emlékeztem.

Leparkolok, és kábultan nézem a napsütésben játszó fákat, a kertet, és az ott sétálgató betegeket. Alig merek lépkedni, mert tudom, hogy mi vár rám. Nem tudom, hogy a halált meg lehet-e sejteni, de én nem sejtem, hanem tudom, hogy nagyon közel van. Majd elbotlom a töredezett betonon, amikor végre belépek az ajtón, és elindulok a nővérpult felé.

Mielőtt megszólalhatnék, egy orvos megáll mellettem. Kéri, hogy menjek vele. Egy aprócska irodába vezet, leültet, és közli, hogy ismeri a férjem régóta. Hasonló korú lehet, látom rajta, hogy megviseli, amit közölni fog.

Albert stroke-ot kapott. Nem súlyos az állapota, simán felépülhet. De erre nincs garancia.  Hallgatom és nem sírok.

– Ne haragudjon, de még valamit el kell mondanom – mondja valamivel halkabban.

És akkor kitisztul a kép. Nem hiszem el, hogy azt fogja kinyögni, hogy nem volt egyedül. Márpedig ezt mondja. A hölgy, akivel volt terhes, válságos állapotban van. A gyereket úgy néz ki, hogy meg tudják menteni.

– Istenem… – nyögöm ki, de nem értem, hogy ezt miért mondja el nekem. – Nekem ehhez mi közöm van?

Az orvos, a nagy barna szemét lesütve közli, hogy a nő szerint a férjem az apa, és kérte, hogy neki adjuk a babát, ha ő nem élné túl. A tragédia kellős közepén, kis híján felkacagok. Miféle játéka ez a sorsnak? Hol éltem én azalatt, amíg a férjem megcsalt, gyereket csinált, céget irányított? Mi a jó istent ért a mi közös életünk, amikor egyre több csontváz bukik ki a szekrényből?

– Látni akarom a férjem – nyögöm ki, és a hangom olyan elszánt, hogy az orvos meghökken.
– Rendben, odakísérem, de lehet, hogy nem fogja felismerni önt, vagy nincs magánál…
– Nem érdekel. Látni akarom és kész.

Felállunk, és a kórterembe kísér, majd tapintatosan magamra hagy.  Egyszemélyes, csinos kis szoba, az ágyon fekszik a férfi, akivel tegnap még szeretkeztem, aki megcsalt, akinek két gyereket szültem, aki gondtalan életet biztosított nekem, nekünk. Magam sem tudom, mit érzek. Összezavarodva nézem sápadt arcát, élettelennek tűnő testét.

– Aliz – suttogja. – Nem lát, mégis engem hív. Vajon miért? Hogy meri ezt tenni? Haragos vagyok, kétségbeesett és legszívesebben én fojtanám meg egy párnával.
– Aliz – mondja újra.
Itt vagyok – lépek közelebb.
– Bocsáss meg!

Nem válaszolok. Mit mondhatnék?

Meg tudod ezt tenni? Szeretlek.

Az orvos nem tévedett, biztosan meg fog gyógyulni. Már tudom. Hiába tűnik most elesettnek, lesz olyan pillanat, amikor megint erős és kíméletlen lesz.

– Hagyd ezt abba! – kiáltom. – Tudok a gyerekedről, és elhagylak. Nem akarok veled élni, a közeledben sem, és látni sem bírlak már. Nem érdekel, mi lesz veled, hány gyereked születik, hány nővel vagy. Ma beadom a válókeresetet, és ha nem halsz meg, pár hónap múlva csak emlékeid lesznek rólam. Világos?

Látom, hogy közben kinyitja a szemét, bólint, és lecsukja újra.

Felemelem a fejem és kisétálok a büdös kórteremből. Szabad vagyok. Többé nem fenyegethet, nem kell hazudnom miatta. Hazudott ő annyit és akkorákat, hogy már nem számít semmi, amit közösen éltünk meg. Két hete még nem sejtettem, hogy egy pillanat elég egy élet lerombolásához. Valójában nem egy pillanat kellett hozzá, hanem sok apró. Harminc múltam, de még messze a vég.

Átvágok a kerten, és nem gondolok másra, mint arra, hogy ideje teljesen új életet kezdenem. Két gyerekem van, akiknek szükségük van rám, nekem meg egy olyan emberre, aki több dróton rángatott bábunál, akit tökéletes feleségnek hitt mindenki. Ő saját maga is.

Vége

Előző rész

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here