Sosem felejtem el azt a napot, amikor először találkoztunk. Velem szemben ültél és folyamatosan bámultál, miközben én zavaromban a telefonomat nyomkodtam. Éreztem magamon a tekintetedet.
Amikor viszont először, mélyen egymás szemébe néztünk, már akkor tudtam, hogy akarlak. Nem sokkal ezután fel is kerestél és hosszú ideig udvaroltál nekem. Kezdetben nagy szerelem volt a mienk, én rajongtam érted, felnéztem rád és tiszteltelek. Kár, hogy ez nem volt kölcsönös. Szeretni szerettél, azt tudom, de tiszteletből igen kevés jutott ki nekem…
Melletted egy naiv kislánynak éreztem magam, aki sosem szólhatott semmiért. Némán kellett tűrjem az estébe nyúló túlórázásodat, a hétvégi bulizásokat, magyarázkodásokat és az állandó magányos estéket. Fogalmazhatunk úgy, hogy elméletileg a barátnőd voltam, gyakorlatilag csak az alvótársad. Nem hibáztatlak amiatt, ahogy viselkedtél, mert nem szándékosan tetted, hiszen aki engedi, hogy így bánjanak vele, az meg is érdemli, nem?
Arra az éjszakára emlékszel, miután kiderült a „kis” házibuli afférod, akkor én könnyek közt fuldokolva ugyan, de rögtön megbocsátottam neked?
Nem bánom, hogy akkor úgy döntöttem, azt viszont sokkal inkább, hogy hitegettem magam. Gondoltam, tiszta lappal indulva majd minden másképp lesz, több időt fogsz velem tölteni, és a kapcsolatunk pedig egy új irányt vesz, de nyilván nem így lett. Akkoriban még egy éretlen kis csitri voltam, honnan is tudhattam volna, miként kellene gondolkodnom, helyesen cselekednem, mennyit kell eltűrjek a másiktól, és hogy többre kellene tartsam önmagam holmi játékszernél.
Akkor sokat küzdöttem érted, viszont szenvedtem is miután elhagytál. Önmagamat hibáztattam mindenért, hogy talán nem voltam elég megértő, jó szerető, úgy éreztem többet kellett volna nyújtsak, hogy velem maradj.
Néhány év elteltével azonban tudom miért viselkedtél úgy. Most már megértelek és őszintén hálás vagyok neked. Természetesen voltak boldog pillanataink, de köszönöm neked azt a sok szükséges rosszat, mert bár gyűlöltem azt a lányt, aki melletted voltam, de szeretem azt a határozottabb, erős nőt, aki most vagyok.
Te kellettél ahhoz, hogy ráeszméljek, közel sem felnőtt nőhöz méltón viselkedtem. Hisztiztem, folyton kérleltem legyél velem, pedig legbelül tudtam, el kellene engedjelek, ahhoz azonban túl gyenge voltam. Nem bíztam magamban, rettegtem a magánytól, és féltem, elveszett leszek nélküled. De nem lettem az. Sőt, azáltal, hogy elengedted kezeimet, egy öntudatos, összeszedettebb és magabiztosabb nő lettem.
Tudom mit akarok és mit nem, határozottan el tudom utasítani és könnyedén elengedni azt, amire és akire már nincs szükségem, vagy úgy érzem hátráltat az életemben.
Köszönöm neked, hogy ma ez a nő vagyok!