“Egy, ki megfizet magáért”

József Attila születésnapján…

Visszafelé folynak a napok. Nem akarok már semmit, csak elengedni mind. Párszor már megtörtént, hogy visszaszámoltam. Most is. Sok nincs, de tudom, elég ahhoz, hogy megállítsam a gondolatot.

Jöttek már sokszor lassan, alattomosan, máskor kínnal, ordítva. Fetrengtem akkor szalmazsákon és átizzadtam a fakó lepedőt. Felrémlett bennem egy-két arc, néha nem tudtam, nőé vagy férfié. Egyik, másik kéjesen belevonaglott az éjszakámba, de reggelre üresen maradt gyűrt testemen helye. Mind szerettem. Majdnem mind. Szép, illatos testükkel betakartak engem, az árvát és elhitették velem, hogy lehetek még jó. De hogy lehetne jó, akit elhagynak, odadobnak másnak?

 
 

Hogy lehet szeretni, mímelni a gyengédséget repedezett simogatásokkal, ha egyszer képesek voltak megszabadulni tőlem évekre, hogy később visszaédesgessenek törékeny ölelésükbe? Mindig tudtam, hogy egyszer bűnhődni fog azért, hogy kiárusította az életem. Anyám… Mit kapott érte évekig? Magányt és nyugalmat? Alamizsnát.  Meglehet.

Mi meg szenvedtünk valahol reszketve, mert az ócska fészerben összebújva, egymást melengetve alig hittük, hogy értünk jön. Hogy megbocsájtottam-e az árulást? Bólogatnék, de az is hazugság. Sose voltam és lettem már a régi fiú, akinek még a nevét is meggyalázták. De mindig szerettem őt. Jobban, mint bárkit, mégis korán itt hagyott, ide már vissza nem jöhetett.

Minden nőben őt kerestem, lestem arcuk rándulását, vártam, hogy simogató kezük nyomán újra érezhessem a meghitt fájdalmat. Beesett arcom, korgó gyomrom elriasztotta a szerelmes lányokat, alig volt, ki meglátta bennem a jót, a maradandót.

Botladozva haladtam át az éveken és nem értettem, miért nem érti senki, hogy nekem nem egy poros iroda van kijelölve. Én tanítani akartam, adni a világnak abból, ami bennem van, bár nem hiszem, hogy a világ kész lett volna elfogadni. Tanítani akartam, hogy éhezni és fázni nem csak illúzió, ahogy egy lány mondta. A szerelem volt az, amely elfutott vagy elkergették, és mi gyengék voltunk, így hagytuk.

Gyakran nem bírtam el a közönyt, ilyenkor lúgot ittam, és vártam, hogy a lelkemért jöjjön valaki. De csak a testemet hozták vissza, és hagyták kifolyni belőle a mérget. Keményítő volt az, még ebben is hibáztam. Nem tudták, nem akarták tudni, hogy csak testet lehet kimosni, a lélek nem akasztható szárítókötélre. Káposztaszagú folyosókon nem himbálózik a keserűségbe bugyolált napok alig koptatott emléke. A halál gyakran szeretett volna parolázni velem, de rövid volt a keze és nem érte el az enyémet. Jöhetett skarlátvörös ruhában, vagy köhögő Kaszásként, csenevész testem eltolta. Még az is lehet, hogy erősebb voltam nála. Ezen nevettünk volna, ha akkor tudjuk, rajtunk múlik, mikor kopogtat igazán.

Azt mondták, szeretnek, de minden vallomás hamis volt. Várták, hogy megnyugodjak, nehogy szegény bolond izgalmában szétverjen valamit vagy szégyent hozzon a fejükre. Nem akartak ők mást, csak engem elhagyni és messziről írni, hogy fontos vagyok, kellek, majd visszajönnek, még ha az égi erők össze is fognak ellenünk. Mennyi nő volt, aki rám fonta mosolyát, mégse hagyta, hogy reszkető kezemmel magamhoz húzzam vékony derekát! Nem voltam elég jó. Sosem voltam más, csak kevés. Mindenkinek és senkinek.

Hazudnék, ha állítanám, nem segítettek néha. Megesett és én ezt a segítséget is gyűlöltem. Aztán vágytam rá és rajongtam jótevőmért. Órák múlva azonban gyilkos dühvel gondoltam halálára.

December van. A köd falakat rak a házak mellé. Korán esteledik, későn fénylik fel a reggel. Nem tudom, ebben a fényességben van-e helyem. Írok pár értelmetlen sort, eltépem, majd újrakezdem.

Sunnyog köröttem a magány, pedig nem vagyok egyedül. Vagy mindig egyedül vagyok. A lányok mindig csinálnak valamit, épp mosogatnak, hallom, nevetnek.

Én hallgatok. Néha felém les az egyik, tudni akarja, jól vagyok-e, mert már csak így lehet: őrizni kell engem, a bolondot, akire ez vár még évekig.

Tegnap itt voltak páran, azt hitték, elhintik bennem a remény oszló magját, de nem vittek magukkal, mert még egy kutya se fért volna be a kocsiba. Így mondták. A kutya lehet, hogy nem, viszont én sem, akiről állították, jó költő, akinek verseit könyvbe kötik nem sokára megint. Rájuk néztem hitetlen szemekkel, és arra gondoltam, meglehet, aztán kötetem gyújtósként végzi majd, ha már nincs elég tűzifa otthon.

Sétálnom kell naponta, még akkor is, ha a szürke téli nyál nem hívogat kifelé. Rám parancsoltak. Erősödjek, mondják, de kérdem én, minek? Mégis kilépek a kapun, hogy megfizessek magamért. Megfizessek a semmitmondó létemért, puha testemért, a meg nem írt verseimért.

Elindulok a sínek mellett, gyér lámpafény imbolyog esti imámban. Az utolsóban. Megállok, türelmetlenül tördelem a kezem, mert minek áll most itt egy vonat, amikor ember alig jár errefelé.

Várok. Nem mozdul, pedig nekem mennem kell tovább, hogy erősödjek. Hogy megtörjem magam odabenn. Mintha harangszó szólna valahonnan, de az nem lehet, fél nyolc is alig múlt. Lehajolok, átbújok, nem várhatok. Vár a túlpart erővel, talán szerelemmel. Leteszem két kezem és megtámaszkodom a sínen. Még egy mozdulat és magam lehetek.

fotó: Internet

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here