Egypercesek – Várni és várni…

Ismerem a várakozást. Jóban voltunk hosszú ideig. Mindig elégedetlenkedve néztem a mára. Vártam a tavaszt, a pénteket, az üres napokat. Vártam, hogy lustálkodhassak az ágyban, hogy megvehessem a drága cipőt. Várakoztam koszos utcasarkon egy barátra, de a szerelemre is. Vártam jobb időket, szép nyarakat. Azt gondoltam, még nem jött az én boldogságom ideje. Ha meg itt volt, csendben elosont.

És megint csak vártam egy hívó szóra, egy ölelő karra. Aztán az időre, ami szűrmarkúan szórta perceit. Végül a hétfőből vasárnap, az őszből tavasz lett. Minden elmúlt, én meg felébredtem. Már nem akarok várni, csendben üldögélni egy szobában, és lesni, van-e napsütés a felhők mögött. Nem pazarlom életem pillanatait hiába. Jöhet már jó vagy, rossz, kinyitom megerősödött szívem kapuját, és beengedem, hadd pihenjen, miközben mosolyogva gondolok a tegnapból lett holnapra.