A nagyokosok szerint ép testben ép lélek, úgyhogy két-háromnaponta eljárok futni vagy biciklire pattanok. A lelki problémák megoldásához sokszor gyáva vagy egyszerűen csak ostoba vagyok, de akkor legalább a stabil alapokat teremtsük meg a belső békéhez, nem igaz? Ha a testem erős, akkor a lelki gondoknak is fel kell húzniuk a kesztyűt, amennyiben le akarnak gyűrni.
Most épp biciklire pattantam. Amikor a langyos esti szellőbe számomra ismeretlen virágillatok vegyülnek, akkor akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. A szomszéd falu határában mindig megállok egy kis fűvel megetetni a kecskéket, és közben érzem, hogy én is feltöltődök. Épp onnan tartottam visszafele, mikor a sínek mellett elsuhanva egy idős bácsit és egy fekete kutyát pillantottam meg a síneken.
Az ember általában olyan hülye, hogy ha mások se tesznek semmit, akkor ő sem cselekszik. Ha megengedett közömbösnek lenni, akkor ez a normális és moshatom kezeimet bűntudat nélkül. Senki nem fog az orromra koppintani.
Na, ez az a viselkedés, aminek én bemutatom a középső ujjamat.
Tovább gurultam nagy sebességgel a lejtőn, miközben a homlokomat ráncoltam. Mégis mit keresett ott a bácsi? Csak nem öngyilkos akart lenni? És ha igen, miért megy el mellette szemrebbenés nélkül tíz-húsz biciklis és futó? Lefékeztem, visszafordultam és tapostam a pedálokat. Nem állok be a sorba.
Azon a pár méteren lázasan törtem a fejem, mit is mondhatnék neki. Semmi értelmes nem jutott az eszembe. A bácsi egy, a sínek melletti oszlopnak dőlve várakozott valamire – a kutya pedig egyenesen a síneken feküdt. Nem tűnt hajléktalannak, bolondnak, elkeseredettnek vagy részegnek. Ijesztően átlagos volt.
– Elnézést, hadd kérdezzem meg… minden rendben?
– Igen… és köszönöm a kérdését. – nyilván sejtette, mire gondolok.
Én meg keserűen arra gondoltam, hogy na, így kell öngólt rúgni. Egy öngyilkosságra készülő ember miért ne hazudhatná azt, hogy minden rendben?
– De hadd kérdezzem meg… mit tetszik itt csinálni?
Nem örültem a válasznak.
– Ha közelebb jön, elmondom, nem akarok én itt kiabálni.
Talán túl gyáva vagyok, talán csak szimplán megfontolt és elővigyázatos, de én nem mozdultam. Elvégre nem ismerem. Magamért pedig én felelek. Zavart mosollyal megfordítottam a biciklit.
– Tessék vigyázni magára… és minden jót! – azt hiszem, valami ilyesmit makoghattam a létező legnagyobb kamumosollyal az arcomon.
Másnap reggel hatkor a szokásos érzések fogadtak: fejfájás, kávé utáni olthatatlan vágy. Résnyire nyitott szemekkel nyúltam a telefonom után. Első dolgom volt a helyi hírekre rákeresni. Pörgetem, keresem, egyre inkább megkönnyebbülök, mert sehol nem írnak vonatbalesetről, öngyilkosságról. De történhetett volna tragédia – úgy, hogy fényes nappal családok futottak el a bácsi mellett mosolyogva. Talán mert a jó alak fontosabb. Vagy mert egy idegent megszólítani olyan „furcsa”.
Engem nem érdekel, mi a furcsa. Csak az, hogy mi a helyes.
fotó: Pinterest
