És egyszer kézen fogtam magam….

Eljött a nap, amikor kézen fogtam magam. Sokáig hagytam, hogy vergődjek, mert nem szerettem azt, aki voltam. Nem bántam vele jól, hiába kérlelt reggelenként a tükörből. Mosolytalan arcomból kisöpörtem a hajam, de csak annyit láttam, hogy sápadt vagyok és elveszett. Minden fájt és meggyötört. Haragudtam a régmúlt tegnapokra, a mára, amely nem hívott magával és a holnapra is, mert nem kecsegtetett reménnyel.

Pedig minden ott volt bennem. A tetszhalott testemben, a száraz életemben. Még az ennivaló sem volt friss, amit magamhoz vettem, mert úgy hittem, nekem nem jár az életből, csak a közöny. Ha mentem az utcán, hajamat kócossá kavarta a szél, ruhámat meggyűrte, csócsált rajta egyet, és messze köpte. Úgy hittem, nem jöhet nyár a tavasz után, hisz örök őszök követték egymást. Ha nap rám sütött, elbújtam előle, mert a fény vak foltokat rágott arcomba. Voltam, és nem éltem életem nagy részében. Keresztüljajongtam a heteket, amik hónapokká szilárdultak, aztán az évek falakat raktak belőlük. Tudtam, hogy még vagyok, és halkan lélegzem, de megmozdulni nem mertem, nehogy önmérgem hatni kezdjen.

 
 

És eljött a nap, amikor kézen fogtam magam.

Gyengéden megszorítottam halódó kis lelkem, és annyit mondtam, már elég. Adtam eleget, lélegeztem erőtlen szavakat, tompa ígéretekkel védtem hamis arcokat. Már nem akartam többé elhinni, hogy ennyi csak, mi jöhet. Felálltam, leporoltam őszbe hajló szürke ruhám, és felvettem a lázas-pirosat. És egyszerre én lettem én. Lehettem életem szereplője, vándor komédiása, aki ha kell, nevettet, ha kell, sírni is tud, de izgága mosolya mögé már nem bújik szomorúság.

És kézen fogtam magam, mert erőm felsegített a porból. Ekkor már nem voltam létem napjainak szemlélője. Elengedtem üres barátokat, haldokló szerelmeket. Nem voltam más, csak szeretője a pajkos időnek, mert megértettem, visszafelé nem mehetek.

Szeretni tudtam minden nevetésben születő ráncom, szememnek tikos villanását. Flörtöltem a széllel, a fénnyel és a múló sötétséggel. Ekkor kinyílt éveim kapuja, már nem fájtak az elszalasztott lehetőségek.  Nem haragudtam, ha nem szerettek.

Semmi mást nem akartam én már ettől kezdve, csak élni, csak nevetni a mában, fityiszt mutatni a kétségnek. És jöttek velem parolázni apró örömök, kedves szavak. Mert hajánál fogva kirántottam magam a régen zárt poklok ajtaja mögül.

Kézen fogtam magam, mert erős lettem, bátor. A tükörnek intettem, és a szél, amely eddig hajamat szaggatta, most lágy szellő-kezével simogatva biztatott.

Végül megérkeztek a nyarak, őszök. A telek sem maradtak el, de tavasz követte mind. Felfűztem őket emlékeim színes nyakékére, és elengedtem szálló felhők nyomán.

Most itt vagyok! Én vagyok az ember, az új, aki már nem fél élni, és lehetetlent remélni.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here