Gumicsizma Martini- 1.RÉSZ

A sárban tapicskoltunk.

 
 

Egy kék kockás plédet próbáltam betömni az első kerék alá, Nelli azon igyekezett, hogy magassarkú csizmája bal tagját kimentse a cuppogós sárból. Fittyet hányt, figyelemre se méltatta erőteljes próbálkozásomat, hogy kimenekítsem magunkat az ingoványnak tűnő sárrengetegből.

Nem volt egyszerű dolga, míg egy lábon egyensúlyozott. Egyik kezével az autóba kapaszkodott, a másikkal, akár egy kötéltáncos, próbálta fixálni magát, és megállás nélkül beszélt.

– Az már biztos, hogy nekünk elmentek otthonról! Az eszünk messziről integet! Minek is kellett nekünk ide jönni?! Hány pohár után mondtam igent erre a marhaságra?

– Azt már nem pohárban kéne mérnünk, hanem üvegben – szóltam, miközben az ujjaimról pöckölgettem a havas sarat – de tehetnél egy szívességet, ha már nem segítesz!

– Mi volna az? – kérdezte Nelli, és tovább rángatta a lábbelijét.

– Kis időre befoghatnád a szád, gyönyörűségem! – folytattam ingerülten, és barátságtalanul néztem rá, mert a térdeim elmerültek a zavaros latyakban.

– Hatalmas gonddal küzdök, – közölte velem a platinaszőke szépség – plusz öt fok van, és a gyönyörű Guccim a sár martaléka lett! Főtervező isten, Guccio Gucci a kardjába dőlne ha még élne, de most bizonyára forog a sírjában, látva milyen helyeken járok az ő agyából kipattant kis csodával!

Sikerült a takarót alaposan a kerék alá nyomkodnom, mind a tíz körmömet sár feszítette.

Nelli hatalmas cuppanással kirántotta a lábbelijét a sárból. Nekidőlt az autónak, és selyemharisnyás lábára rángatta a használhatatlan szépséget.

– Na végre, – nyögött fel – és most mondhatod mit segítsek! Nem akarok itt éjszakázni. Meleg kandallót akarok, egy pohár itallal, és halk zenével!

– Állj az autó mögé! – irányítottam, miközben apró sárgalacsinokat dobáltam szanaszét a légbe a körmöm alól, és elhúztam a szám mikor megláttam a nadrágom térdén éktelenkedő sárfoltokat.

– Beülök az autóba – szóltam Nellihez -, te pedig hátulról told meg! A kerék talán rákap a pokrócra, és tovább tudunk menni.

– Dina…ne szórakozz! – emelte meg a szemöldökét Nelli – Én az életben nem toltam még autót, csak ültem benne!

Tekintete elhomályosult.

– A csodaszép coupém…sosem ülök benne többé! – nyafogott affektálva – És ha a járgányt tolom, mi lesz a körmeimmel? Tegnap csináltattam a szalonban, nézd a körmöslány milyen szép munkát végzett! – szólt, és az arcomtól két centire meglengette a kezét.

– Látom te Honty Hanna! – morogtam rá, és ránéztem sárga földes ujjaimra – Ne vitatkozz, mert ha nem segítesz, akkor billeghetsz a tanyáig, bokáig sárban, a Guccidban!

Nelli lebiggyeztette szájfénnyel vastagon bekent száját, megvonta a vállát. Nem vitatkozott tovább.

Ha valaki messziről szemlélte az eseményeket, a következőket láthatta:

Úttalan úton, egy mellékút sáros bekötőútján bukdácsol két nő a januári napsütésben. Az egyik barna hajú, nőies vonalakkal megáldott, téliesített bőrdzsekiben, farmerban, lapos talpú csizmában, és egy szőke, betegesen vékony alkatú, mogyoróbarna bundában, és magassarkú csizmában szerencsétlenkedő plázabige azon igyekszik, hogy a sárba ragadt autójukat kimenekítsék a ragadós fogságból.

Beültem az autóba, és beindítottam. A jármű felbőgött, az első kerekei lassan rágurultak a takaróra. A gázadás következtében a megkapaszkodott gumi kilőtte a járgányt az útra.

A visszapillantó tükörből csupán annyi látszott, hogy Nelli nekidurálja magát, és megtolja az autót. Miután az elrugaszkodott az a kezei alól, barátnőm észveszejtő karkörzésbe kezdett, majd eltűnt a látómezőből.

Csak a kiabálást hallottam.

– Van ezen a déli sarkon patyolat egyáltalán? Mert a bundám készen van, mint a mateklecke! Ezt ki kell tisztíttatni! Ezt nem lehet begyűrni a mosógépbe, mielőtt azt javasolnád, és a csizmámat is nézd meg! Nézd! Meg! A! Csizmámat! A fene essen a csotrogányodba! Téli gumi van ezen egyáltalán?

Megálltam az autóval, és járni hagytam a motort. Kivágtam az ajtót, és kipattantam belőle.

Nelli az útszéli pocsolyában ült, meglehetősen ziláltan, és a retiküljével kalimpálva próbált a dagonyából kitápászkodni.

Elfordultam, hogy ne lássa, hogyan fojtom el a röhögést. Néhány másodperc múlva lecsillapodva odaléptem hozzá, és felsegítettem.

– Ez a csotrogány elhozott idáig, és tovább is visz Nelli. Ez nem nagyváros. Ez vidék. Itt sár van, és latyak, jobb ha hozzá szoksz! Itt megesik hogy az ember beleragad a szütymőbe.

Barátnőm parádés látványt nyújtott. A háta közepéről csorgott le a sár a bokájáig.

Elindultam az autó felé, és a hátam mögé néztem.

Nelli, mint aki méteres hóban lépked, emelgette a térdeit, szaporán szedegette a virgácsait utánam. Az autóhoz érve felrántotta az ajtót, és behuppant az ülésre, sárosan, latyakosan.

Megemeltem a szemöldököm.

– Gucci mi?! Meg nercbunda! És az én üléshuzatom?

Legyintettem, behuppantam Nelli mellé, és tovább indultunk.

Lassú tempóban haladtunk. Körülöttünk kopár volt a táj, a távolban, a főút mentén görcsös kezekként meredtek magasba a fák.

Enyhe volt az idő, a nap hétágra sütött. A fák ágairól csüngő jégcsapok olvadásnak indultak. Felengedtek a befagyott tócsák is, felszívta őket a melegedő talaj.

A bekötőút fekete szántóföldek között futott.

Csendben ültünk egymás mellett.

 

Míg a nagyvárosban éltem, újságíróként tevékenykedtem egy kisebb gazdasági lapnál, amíg az meg nem szűnt.

Újsággal és újságírókkal Dunát lehetett volna rekeszteni, az egyetemek ontották magukból a végzett plajbászolókat, így hát több hetes próbálkozásom hiába való volt, nem találtam munkát.

Megkeresett egy cég, hogy írnék-e a termékeihez használati utasítást. Kenyérpirítóhoz, kenyérsütő géphez, és egyéb háztartási masinához. Jobb híján elvállaltam a munkát, de ezzel oly keveset kerestem, hogy csak nagy kínnal-keservvel tudtam kifizetni a lakbért külvárosi lakásomért.

Aztán tavaly télen elhalálozott Edna néni. Rajtam kívül senki nem látogatta.

A nagylelkű oldalági felmenőm rám hagyta bankbetétjét, amelynek szűkebb családja nem örült, mert nem volt elég nekik a tágas ház, ahol a tánti lakott.

Megboldogult nagynénim meghagyta a végrendeletében, hogy csak és kizárólag ingatlanba fektethetem a megkapott összeget. Szegény, régóta Alzheimer-kórban szenvedett, és ezen oknál fogva nem volt tisztában az ingatlanárakkal, de szerette volna, hogy egy szép budai kislakás tulajdonosa legyek.

Az örökölt összeg nem hogy egy kis lakásra nem volt elég, de még egy szobát sem tudtam volna venni belőle a fővárosban. Így hát a bankbetét továbbra is a számlámon maradt, és hiába is igyekeztem azon hogy saját lakást vegyek, tervem a munkám elvesztésével semmivé lett.

Anyagilag padlón voltam, és a magánéletem sem volt valami fényes.

Két éve gyűrtük egymást Gerivel.

Mióta felbukkant az életemben, zsigerig kikészített, nem volt nyugalmam.

Tokától bokáig beleestem a zöld szemekbe, a szőkésbarna tincseibe. Ám ő, hol részegen, hol beszívva kopogott be hozzám hajnali háromkor, reggel ötkor. Szorgalmasan hordtam a fejére a borogatást, töröltem az összehányt padlót, és simogattam ölembe vont fejét, és ő bőgte tele a bánatával.

Asszisztáltam öngyilkossági kísérleteinek kudarcba fojtásánál, mikor Geri az erkély korláton ülve üvöltötte a világba, hogy nincs értelme az életnek, mindenki mocskos, és csak a pénzről szól ez a kurva élet.

Alkalmanként dolgozott, de a megkeresett pénzt ellumpolta. Mikor deviáns viselkedésének köszönhetően az apja kirakta a szülői házból, befogadtam, mint egy elárvult kutyakölyköt.

Mostam, főztem rá, igyekeztem jó szeretője, pótanyja, pszihológusa lenni, és győzködtem magam, már csak kis idő, és megváltozik.

Jó nagy adag ragaszkodás volt bennem iránta, de a viselkedése periódikusan kiverte nálam a biztosítékot.

Olykor kiborultam, és megfogadtam: kiteszem a szűrét. Aztán néhány könnycsepp hatására meglágyult a szívem, gondolatban átvettem az “Év lúzere” díjat, és egymás karjaiba omlottunk.

A szakítás karácsony szenteste történt.

Megbeszéltük, hogy együtt töltjük az ünnepet, együtt megvacsorázunk, és sétálunk egyet az éjszakai hóesésben.

Geri vállvonogatva egyezett bele a dologban, láttam az arcán a közönyt, amellyel a közeledő ünnepet illette.

Izgatottan készültem. Rendbe tettem és feldíszítettem a lakást, az ablakokra csillagokat ragasztottam.

Előszedtem és leporoltam a spájz legeldugottabb sarkába beállított műfenyőt. Leráztam róla a befészkelt pókokat, és hajlékukat, és beállítottam a fát a szobába, egy kisasztalra. Apró angyalokat lógattam rájuk, piros és arany gömböket, és vártam hogy a sütőben sercegő pulyka elkészüljön.

Már csak Geri hiányzott.

Eltelt egy óra, majd kettő.

Rég elmúlt a gyertyagyújtás ideje. Többször próbáltam hívni életem megkeserítőjét, de csak az automata válaszolt.

“A hívott szám jelenleg nem elérhető.”

Aggódni kezdtem. Végigszántottak az agyamon a lehetőségek, miért nem ért még haza Geri. Vérben fagyva láttam az árokparton, egy autóbaleset következtében, de elhessentettem a gondolatot, tudván, csalánba nem üt a ménkű. Aztán a nőiességem is ágaskodni kezdett: “Mi van ha valami macával múlatja az időt?”

Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem igazán rendít meg a gondolat.

Néhány óra múlva, úgy hajnali kettő tájt, mikor néhány pohár ital hatására a kanapé karfájára bóbiskoltam, arra riadtam, hogy valaki szöszölni kezd a zárral.

Feltápászkodtam, és kinyitottam az ajtót, majd rárontottam az érkező Gerire.

– Cseppet nem zavar téged, hogy megbeszéltük, együtt karácsonyozunk? Ismét ennyit ér a szavad? Ezredszer csinálod már velem, hogy nem tartod magad ahhoz, amit megbeszéltünk!

Miután befejeztem a fejhangú visítást, hagytam hogy “kevesem” is szóhoz jusson végre, és megnevezze az okot, amely arra kényszerítette, hogy hajnalban püfölje az ajtót, és tökrészegen bekéretőzzön a lakásba.

– Nyugika – vigyorgott rám Geri, kínosan, tekintve, hogy kissé be volt verve az arca, a szája sarka felrepedt.

– Bűzlesz mint egy resti! Fürödj meg! – suttogtam vészjóslóan, és otthagytam a szőnyegen. Geri ragaszkodott a társaságomhoz, és a kezemet elkapva magához vont egy puszira.

– Csókolj meg, hazajöttem! – lehelt rám egy kábítóan kocsmaszagút.

– Menj a francba! – szólítottam fel, és ellöktem magamtól.

Tántorgása közepette felborított egyet a fal mellett sorakozó bontatlan italosüvegek közül.

A gyűjtemény. Bárhol jártunk, együtt, vagy külön, beszereztünk egy helyi ital-különlegességet, és lassan ötven fölé gyűlt az ácsorgó üvegek száma. Mind bontatlan volt – ez szinte csodaszámba ment Geri fogyasztása mellett.

Az üveg elgurult, csörömpölt egy sort. Geri felhördült:

– Összetöröd a haverom ajándékát…?

– Össze én! – durrantam ki, és lábat emeltem a felborult konyakosüvegre, és a sarokba rúgtam.

– Ne!

– Ne? Meginnád? Kezdheted! Rendezd le a következő két évre a piálást, akkor talán nyugtom lesz! Karácsony este, mi? Mi van, bontod már?

Ekkor iszonyú pofont kaptam, közmondásosat, a fal adta a másikat. Kezdtünk hasonlítani egymásra Gerivel, most már én is véreztem. Mivel kölyökkoromban elhatároztam, hogy engem nem lehet megütni, velem esetleg verekedni lehet, nekiugrottam Gerinek, és megpróbáltam leteríteni.

Hótrészeg lévén Geri egyensúlya nem volt valami parádés, viszont a tenyere akkora volt mint egy wok.

 

A pofonból eszmélve, egy laza mozdulattal hanyatt löktem. Nem volt nehéz, kellően részeg volt ahhoz, hogy kibillenjen a stabilitásból. Hátra esett a padlón, én pedig berohantam a szobába.

Feltéptem a szekrény ajtaját, kirángattam a bőröndöt az aljából, és kivágtam a szoba közepére.

– Na itt a vége! – üvöltöttem – ezt soha többé nem csinálhatod velem! Mégis, mit képzelsz? Eltakarodsz innen, de örökre! Eleget ápoltalak, eleget takarítottam utánad! Sepregettem a lakást, a lelkedet, és most fejezem be! Keress valaki mást magadnak akit kihasználhatsz, és hülyének nézhetsz! Nekem elegem van belőled! Vége a szerelemnek, húzz el innen, amíg finom vagyok és nőies, elég volt a korlátonülő szuicidromantikádból, a piálásodból, és úgy egyáltalán belőled!

– Na de édesem – szólt Geri, miközben négykézláb igyekezett bekúszni a küszöbön – ne csináld már! Szenteste éjszakája van, ünnepeljünk! Kicsit meglegyintettelek, na és? Ne legyen ez akkora ügy, még be is indulhatnál! Nincs kedved egy kicsit kamatyolni? Gyere szexeljünk egyet!

– A nyári villám az szexeljen veled, és álljon a villámhárítódba! – üvöltöttem, miközben Geri ruháit rámoltam a bőröndbe – betelt a pohár, jó ideje túlcsordult, de mondhatnám az i-re most pakoltad rá a pontot!

Az ablakhoz rángattam a telerámolt bőröndött.

– És most – ereszettem ki a hangom – segítek, hogy ne kelljen lecipelned a holmid a lépcsőn!

Egyetlen mozdulattal feltéptem az ablakot. A dekorcsillagok szanaszét szálltak a szobában. Két kézzel megragadtam a félig lecsukott bőrönd fülét, tettem egy egészalakos fordulatot akár a diszkoszvetők, és kivágtam a nyitott ablakon keresztül.

Geri nagy nehezen feltápászkodott a földről, vérben forgó szemekkel nézett rám. Orrlika kitágult, majd lassú, dülöngélő léptekkel elindult felém.

Ekkor csöngettek.

Folytatjuk….

87

2 HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here