Gyermekkori szerelmeim, vajon merre jártok?

Azt nem tudom, hogy a mennyország létezik-e, de hogy a paradicsom igen, afelől kétségem sincs. Na jó, rendes leszek és elárulom: Toszkána az. A napsütötte lankák közt megbúvó kisvárosok vidéke.

Végülis hova máshova mehettem volna felejteni? Tíz év mehet a kukába az életemből. A férjem szeretett, de én már régóta nem éreztem iránta semmit – csak unalmat és közönyt váltott ki belőlem. Túl sokáig húztam-halasztottam a döntést. Hiszen jóképű, lovagias, egy igazi úriember – anyám hogy örült, hogy végre révbe értem! De a szerelmet akkor is meg kell élni. Én pedig utoljára…te jó ég, mikor is voltam szerelmes? Hát, nem mostanában.

 
 

Persze attól még megviselt, az pedig, hogy a férjem hogy érezhet, el sem tudom képzelni. De kimondtam, most már nincs visszaút. Nekünk nem egymás mellett van a helyünk. Nem egy jóbarátot akarok, hanem a páromat keresem. Hónapok óta nem csókoltuk meg egymást.

A sírás kerülgetett, úgyhogy töltöttem még magamnak egy pohárral abból a fura, váza formájú kancsóból, amit az olaszok előszeretettel használnak. A vörösbor jólesően áradt szét a testemben, szinte éreztem, ahogy lelazulnak az idegeim. A szőlősorok kezdtek összemosódni, a távoli falu a völgyben egy barna folttá állt össze. Lassítanom kellett a tempón, a hőség pedig nem segített józanon tartani.

Nem hiszek “a sors hozzám rendelte” álomszerű gondolatban.

A szerelem, na, az már egy más tészta. Abból mindenkinek jut kismillió – csak ugye egyet szeretünk reklámozni, akivel együtt is maradunkt. De hát én már óvodában szerelmes voltam a szeplős kis Ferikébe! Pechemre egy osztályba is kerültünk, úgyhogy a plátói vágyakozásom még jó pár évig folytatódhatott. Persze a szívem nem érte be eggyel, ott volt még a bátyám legjobb barátja, egy félig svéd kisfiú. Hogy megbabonáztak a jégkék szemei! Őt rajzoltam minden órai jegyzetelés helyett, ő volt a férfi-pálcikameber a jövőbeli családom zsírkréta-rajzán.

Egyébként pedig senkinek nem lehet egy szava sem, úgy álltam hozzá, hogy ha az egyik összejön, akkor is repesni fogok az örömtől. Aztán végre lett egy jóbarátom az osztályból, egy barna hajú, átlagos kinézetű srác, nulla vonzerővel. Egy szép keddi napon, mikor a menzán épp nagyban faltuk a grízes tésztát, éreztem, hogy szerelmes vagyok belé, menthetetlenül és vissszavonhatatlanul – pedig akkor még csak 13 évesek voltunk.

Ahogy gimnazista lettem, nem telt bele két hónap, és ismét pillangók repkedtek a gyomromban: ezúttal egy két méter magas, hosszú, vörös hajú srácon akadt meg a szemem. Közben összejöttem életem első és eddigi legnagyobb szerelmével. És ekkor még csak 15 voltam! Valószínűleg kicsit túltengtek bennem a hormonok… Mellette kitartott a szívem hat évig. Mikor végre kiszeretettem belőle, mintha egy mély óceánból sikerült volna végre a felszínre úsznom, hogy újból tiszta, friss levegőhöz jussak.

Tovább is van, mondjam még? Az idióta, munkamániás srác a kollégiumból, aki a világ legnagyobb motivációs beszédeit adta elő – persze hó végén neki is “anyu” utalta a pénzt… A főnököm, aki mintha megnyert volna egy Brad Pitt hasonmás-versenyt, és akivel néha kínosan hosszú ideig elvesztünk egymás tekintetében. A kollégáknak meg magyarázkodhattunk, hogy nem, nincs köztünk semmi. Sajnos tényleg nem volt.

Sorolhatnám még órákig, de úgy gondolom, igazi, nagy szerelemből jutott már épp elég. De nem árt, ha mellé passzolunk is egymáshoz. Ha hasonlóak a szokásaink. Akkor jöhetnek a mindent elsodró viharok, a veszekedések, majd a szüntelen ölelések.

 

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here