Ha hagyod hisztizni a gyereked…

"A mai kor gyereke nehezen tudja feldolgozni a tényt, hogy a világ nem érte van. Rövidke életében addig nem ezt tapasztalta. Ha még játszani akar az iskolaudvaron délután fél ötkor, akkor megengedik neki. Nem viszi haza a szülő, pedig sietne, ezer dolga van.  Inkább várakozik, mosolyog és attól boldog, hogy a gyereke még hintázik.  Ez nem is lenne gond, ha megértené, hogy ez nem nevelés. Ha megértené és elfogadná, hogy a gyereket meg kell tanítani, hogy ő egy közösség, egy család része, amelyben a szabályok rá is vonatkoznak. A szabályokat felállítani és betartatni kemény munka. Felelősség, határozottság és következetesség kell hozzá. De ez ma eltűnőben van. A legtöbb szülő gyáván mered saját gyerekére, ha követelőzik. Azt hiszi, ha nem szab határokat, akkor jó anya vagy apa. Ha nem tanítja munkára, nem ad neki feladatokat, akkor kíméli a gyerekét, nehogy szerencsétlen szenvedjen a mindennapokban."

Egyre több helyen lehet lehet olvasni, hogy a liberális nevelés megbukott. Lehet, de ettől a ténytől nem áll meg a Föld a forgásában, és a szülők nem kapnak a szívükhöz, hogy jaj, most aztán mi lesz. A liberális nevelés, amint láthattuk az utóbbi években, tényleg botrányos helyzeteket okozott a nevelés terén, de el kell mondani, hogy nagyon kényelmes megoldást nyújtott. A liberális nevelés viszont nem jelenti, hogy hagyjuk gyerekeinket bárhol, bármit csinálni. A kényelem azonban sokszor felülkerekedett.

Ha a hisztiző gyerek belerúgott a szülőbe a játszótéren, mert nem akart hazamenni, akkor belerúgott. Az anyuka legfeljebb egy erőtlen ejnye-bejnyét mondott, és meghunyászkodva hagyta, hogy a követelőző gyereke századszor is lecsússzon a csúszdán a kettő helyett, amiben megegyeztek.

 
 

Hogy a gyerek ezzel azt tanulta meg, hogy neki szava és hatalma van a szülő felett, az nem számít. Lassan már ott tartunk, hogy nem lehet bemenni úgy egy nyilvános helyre, teszem azt a Deichmann-ba vásárolni, hogy ne találkozzunk ordítozó, rohangáló gyerekekkel. Az övéké a terep. Azt nem egyszer hallani, ahogy az anyuka elnézést kér a gyerekétől, hogy cipőt mer választani, no meg próbálni. Nem a gyereknek, saját magának. A zsarnokoskodó poronty minden hatalmát kiélvezve diadalmasan mondja az ilyen szánalmas szülői kérlelés végén, hogy rendben, de utána vesznek valamit neki a Pepcoból. És a szülő még hálás, hogy megígérheti neki. Mert azt a 800-1000 forint ugye nem számít, hiszen így megvásárolta a nyugalmát.

A cukrászdában, étteremben egyre ritkábban lehet békésen elfogyasztani egy süteményt, mert a terepet apró, elkényeztetett zsarnokok uralják. Senki nem szól rájuk. Lassan elértük, hogy már nem is néznek csúnyán sem az ilyen gyerekre, sem a szülőre.

Bármennyire kemény, ki kell mondani, hogy az élet egyre több területén veszik át a hatalmat a gyerekek.  A csend, a nyugalom és a nemtörődömség miatt felnőttek pedig hagyják. Hogy miért ilyen hisztis a gyerek? Miért nyughatatlan és követelőző? Egyszerűen azért, mert teheti. Nincs a környezetében senki, aki azt mondja neki, hogy legyen türelemmel, várakozzon, várja ki a sorát és teszem azt, nem kaphatja meg, amit akar. És ha mindezt teljesíti, türelmes, netán alkalmazkodó, azért nem kapfeltétlenül jutalmat, mert ez az élet velejárója. Nem csak jutifalatkákból kell érteniük.

A mai gyerek minden nap kap valamit. Egy túrórudit, egy kis autót, hiszen csak 200 Ft volt, bármit csak hallgasson, maradjon veszteg. A hallgatásának és a nyugalmunknak árát fizetjük ki neki. A NEM szót egyszerűen nem is érti, nem tudja értelmezni bizonyos szituációkban, mert még nem hallotta. Nem tiltották meg neki, hogy tépkedje a virágokat ész nélkül a város főterén, nem mondták neki, hogy üljön nyugton, amíg eszik, nem kellett önuralmat gyakorolnia semmilyen helyzetben.

A gyerekünknek fizetünk a nap sok-sok percében. Megvásároljuk őket a mindennapokban. Kilóra. Azért, hogy ne zavarjon bennünket, a kezébe nyomunk egy telefont. Vagy a számítógép elé ültetjük, hogy ezer információ, hanghatás érje percenként, és utána azon sóhajtozunk, hogy miért ilyen, miért nem mozog jól, miért szánalmas a szókincse.

A telefon nem más, mint egy póráz, amivel az ágyhoz, székhez kötjük és boldogan tudatosítjuk magunkban, hogy csendben van.

A problémák akkor kezdenek sokasodni legfőképp, amikor a gyerek közösségbe kerül. Üt, vág, harap, nem köszön, tolakszik, lökdösődik és mivel megszokta, hogy mindenben ő az első a családban, ezt a példát akarja követni most is. Csak hogy a közösségben hirtelen 20 társa akar első lenni. Húsz gyerek tolakszik, nyafog és próbálja felhívni magára a figyelmet. Már régen hozzészokott ahhoz, hogy mindent elér, ha cirkuszol, tombol vagy eszementen visít. Azt is megtanulta, nem kell várnia egy játékra, el kell vennie a másiktól. Ezért kitépi a kezéből, megüti társát, aki nem ad neki a tízóraijából. Ezért nem szent neki más holmija. Átgázol rajta, letapossa, elveszi, elteszi vagy egyszerűen csak elhajítja.

A mai kor gyereke nehezen tudja feldolgozni a tényt, hogy a világ nem érte van. Rövidke életében addig nem ezt tapasztalta. Ha még játszani akar az iskolaudvaron délután fél ötkor, akkor megengedik neki. Nem viszi haza a szülő, pedig sietne, ezer dolga van.  Inkább várakozik, mosolyog és attól boldog, hogy a gyereke még hintázik.  Ez nem is lenne gond, ha megértené, hogy ez nem nevelés. Ha megértené és elfogadná, hogy a gyereket meg kell tanítani, hogy ő egy közösség, egy család része, amelyben a szabályok rá is vonatkoznak. A szabályokat felállítani és betartatni kemény munka. Felelősség, határozottság és következetesség kell hozzá. De ez ma eltűnőben van. A legtöbb szülő gyáván mered saját gyerekére, ha követelőzik. Azt hiszi, ha nem szab határokat, akkor jó anya vagy apa. Ha nem tanítja munkára, nem ad neki feladatokat, akkor kíméli a gyerekét, nehogy szerencsétlen szenvedjen a mindennapokban.

Cipeli a táskáját is rendszeresen, mert hát nehéz, felmenteti az úszás, a testnevelés alól, ó, jaj, kettőt tüsszentett reggel, vagy fájt a hasikája. Minden játékba belemegy, amit a gyerek kitalál és élvezettel tálal. A gyerek nagyon gyorsan megtanulja manipulálni a szüleit. Az iskolában, ha sérelem éri, csak a másik a hibás. Természetesen ő soha nem kezdi a konfliktust, nem piszkálja a másikat, csak szenvedő alany. És a szülő ezt a századik esetben is elhiszi. A gyerek olyan változatos formában tudja elmesélni a vele történt bajokat, hogy ember legyen a talpán, aki a történések mögé lát.

Nagyon jó lenne, ha az elfogult, szerelmetes magzatát angyalnak látó szülő elgondolkodna, vajon jót tesz-e ezzel? Vajon a későbbiekben, amikor majd nem végzi el a feladatát a munkahelyén, amikor lóg, késik, felmerül-e benne, hogy ezt évek óta így csinálják a családon belül? Gondol-e arra, hogy hogy ő hagyta, hogy a gyereke lusta legyen, vagy anyámasszony katonája? Érzi-e egy pillanatig is, hogy nem magától ilyen a kamasz lánya? Vajon nem azért küldi el őt melegebb éghajlatra, mert évekkel előbb nem tanította meg tisztességesen viselkedni és beszélni másokkal, akár a szüleivel?

Amit később tapasztalunk, érzünk és visszakapunk, az a munkánk gyümölcse. Az a nem volt időnk-rád érzés visszhangja lesz, a nem szerettelek jól, de megvettem mindent-reakciója. Csodálkoznunk teljesen felesleges. 

Csúnya idők jönnek, ha mindez így marad…

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here