A következő történet kicsit túlment minden határon, mert a főszereplő kezéből kicsúsztak az irányítás szálai, de így van az, amikor az ember szereti a gyerekét, és a kedvére akar tenni. De jöjjön Anna története, akinek lánya egy nagy fantáziával megáldott kiskamasz. Zita 11 éves volt ez idő tájt, és abba a korba lépett, amikor a kortársak csodálata, elismerése mindennél fontosabb.
Egy szép napon, Zita kitalálta, hogy az anyja meghalt, és szellemként visszajár kísérteni. No, de hallgassuk meg, ahogy Anna elmeséli:
Tudtam, hogy a lányom nem hétköznapi gyerek, de nem bántam. Mindig voltak apró füllentései, de elnéztük neki, az apja még büszke is volt rá, hogy mekkora képzelőereje van, Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az az idő, amikor kísértetként kell élnem. Majdnem szó szerint.
Az osztályában volt egy banda, akikkel remekül kijött, csak én nem sejtettem, hogy nem sokára a horror lesz a divatos köreikben, a halál meg a legmenőbb dolog. És én ebben a menőségben váratlanul elhaláloztam a lányom szerint. Állítólagos temetésem napján nem ment iskolába, otthon szenvedett, méghozzá látványosan. Én persze úgy tudtam, beteg. Aztán hetekig fekete pólót viselt meg farmert, de csak legyintettem rá, gondoltam, ostoba hóbort. Egyszer azonban beütött a krach. Drága csemetém, hogy elnyerje társai csodálatát, azt hazudta nekik, hogy én szellemként visszajárok, és ha kell, akár meg is tud idézni engem. Ez nem lett volna nagy ügy, ha barátnői nem akarták volna látni, hogy én valóban szellem vagyok. Zitám ezért leültetett és elmondta, hogy nagyon fontos lenne, hogy eltűnjek otthonról, vagy csak elbújjak, mert átjön két barátnője, és nekik azt kell hinniük, hogy én meghaltam, és csak kísértek régi házunkban. Persze kinevettem, de kérlelni kezdett. Hogy ne kerüljön bajba, belementem.
Amikor megjelent két lány, én a kamrába bújtam. Kértem Zitát, hogy ne sokáig maradjanak, de két órát át üldögéltem a kacatok közt, mire elmentek. Az első fél órában kétszer kaparnom kellett a falat, és egyszer a kamra ajtaját is be kellett csapnom. Majdhogynem élveztem is a dolgot, mondván, nem rossz ez, ha a gyereknek ez kell. A lányok persze sikongtak, aztán körbejártak mindent, de a kamra beépített ajtaját nem látták meg. Biztonságban voltam, reméltem, nem sokáig, mert vasalnom kellett. A férjem épp elutazott, így a kaparásom és ajtócsapkodásom abszolút hitelesnek tűnt. A két lány mégse ijedt meg túlságosan. Amikor elmentek, vörös fejjel jöttem ki a hideg kamrából, és közöltem, hogy rossz játék volt. De Zita kedvesen mosolygott, ami abszolút nem volt rá jellemző az utóbbi egy évben, és megígérte, hogy két napig csak ő mosogat.
Az volt a baj, hogy híre ment a dolognak. Lassan elkezdtek szivárogni az ismeretlenek is, akiknek a lányom mind elújságolta, hogy milyen fantasztikus, hogy a házban kísértek. Azok persze ámuldoztak, sikoltoztak, én meg egyre többször kényszerültem a kamrában dekkolni.
Minden alkalommal, amikor kértem, hogy fejezze ezt be, netán támadjak fel, mindig könyörgőre fogta, mondván, most ő a legmenőbb az osztályban, és mindenki odavan attól, hogy egy szellemmel él együtt.
A ki tudja hányadik alkalomnál úgy döntöttem, én befejezem. A férjem, aki csendben figyelte az eseményeket, megkérdezte, hogy esetleg felváltson-e engem, de olyan csúnyán néztem rá, hogy visszavonulót fújt.
Most épp ott tartunk, hogy már fényes nappal sem lehetek nyugton a saját házamban, mert ki tudja, mikor toppan be valaki, hogy meghallgassa a szellemek hangját. Még nem tudom, hogyan másszak ki ebből a helyzetből, de mindenkinek javasolni tudom, hogy esze ágában se legyen kedvezni egy kamasznak. Nincs visszaút, és ha lenne, mindenki utálná érte. Ha őt nem is, a gyerekének annyi lenne. Szóval, most még halott vagyok, ki tudja meddig…
Mondanom sem kell, hogy a szituáció annyira kínos, hogy fél éven át nem tudták megoldani Annáék. Végül azzal álltak elő, hogy Anna életre kel, mert nem halt meg igazán. Nem is tudom, melyik része morbidabb, de azt a jelenetet szívesen megnéztem volna én is, amikor Anna megjelent az évzárón talpig feketében. Merthogy nemcsak Zita fura, hanem az anyja is!
Kép forrása: Pinterest
