Kórházban apával

Nagy rettegő szemek, kis gurulós bőröndök, idegesen szétcsúszó fehér lapok. A gyerekkórház aznapi műtétesei, mintha tudnák, mi vár rájuk, még a szokásosnál is hisztisebbek, nyűgösebbek. Kivéve egyet, az apját szolgai módon, csendesen követő, hatéves-forma fiúcskát. Ő nem hisztizik, nem sír. Nem beszél. És nem telefonozik. Ül, mint aki mindent tud, és aki mindennek ellenére békére lelt.

 
 

A mesés-színesre festett falak sem kötik le a folyosón, sem a nagy, ropogós fehérre vetett ágy. Leteszi a könyvét, majd a cipőjét, és átöleli az apját. Nem szólalnak meg, hiszen tudják: már megbeszélték, mikor mi fog történni, és, ezen nem is tudnak változtatni.

Azzal, hogy anya egy fél éve lelépett, minden megváltozott. Szövetségesekké váltak az életnek nevezett harcban, jobban, mint addig bármikor is. Egy ilyen orrmandula-műtét is egy ilyen harc volt, amit együtt kellett megvívniuk – mégis külön. Apa munkába megy, az a dolga, ő pedig meggyógyul, mert neki meg az.

A férfi még hallotta, ahogy a nővérpult összesúgott mögötte, és elkapta az ajtóban ácsorgó nő értetlenkedő, megvető pillantását is. Sietve vette a lépcsőfokokat, és még elcsípte a trolit, így biztosan nem fog többet késni, mint amennyit előre bejelentett.

Délután egy dobozzal tért vissza, és néhány halk mondattal megköszönte, hogy a nővérkék ott voltak, ahol neki… vagy inkább annak a nőnek kellett volna lennie, aki megszülte a fiát.

Nem tudta eldönteni, hogy a keményre vasalt ágynemű, vagy a fiúcska arca a fehérebb, mégis odasietett, és, ügyelve, hogy a branült meg a kötéseket kikerülje, átölelte a gyereket. “Büszke vagyok rád!” – súgta, majd gyorsan megbeszélték, hogy ezentúl sem fognak sírni.

Szerző: Kalla Tímea

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here