Fél 7. Csörög az óra. Fél vak, fél süket, talán fél holt is vagyok, de kelni kell, mert iskola van a gyereknek – hiába fogadtam meg érettségi után, hogy 9 előtt fegyverrel sem lehet többé kikényszeríteni az ágyból – a lányomnak 7.50-re be kell érni, én a kíséret (vagy inkább kísértet) vagyok.
Futócucc, kávé/kakaó. Ahogy a 11 éves fekve szívja a kakaót az elmosható szívószállal (mert környezettudatosak vagyunk, ugye), úgy nyílik párhuzamosan a szeme. Mire végez a bögre meleg itallal, ő már ébren is, boldogan készen állva a napra. Imádom ilyenkor (is)! Nálam ugyanezt a felhőtlen érzést kb. az esti pohár borom hozza, de messze van az még, egyelőre nekivágunk a napnak, indulunk!
Suliba be. Majd kedves mosoly a portásbácsinak és hazafutás a parkon keresztül (ezért volt a futócucc), tusolás, puccba vágódás, majd ismét indulás 9 körül, majdnem ugyanoda, ahol 7.50-kor elváltunk a gyerekkel. Persze már csak sétatempóban – sport ide vagy oda, mégsem izzadhatok le munka előtt. (Egyébként van kolléganőm, aki biciklivel jár dolgozni messzebbről és erősen hegynek fel, mégsem folyik róla a víz mire beér. Nem tudom, hogy csinálja…)
Kapukód, riasztó kód, számítógép kód, excel kód huhh… ok, emlékszem mindenre ma is.
Máris 10 óra, ki is nyithatom Magyarország legrégebbi magángalériáját. Még egy kávé és nagyjából ilyenkor ébredek valóban fel.
Végignézem a négy emeletnyi műtárgyat – mindegyikhez személyes érzések fűznek – meg is simogatom némelyik szobrot, egyszerűen csak mert szeretem őket.
Beülök az irodámba és azon kezdek el gondolkodni, hogy a reggeli dupla utam során, nem felejtettem-e el egy „helló”-t mondani a köztéri szobroknak is. Mert tele van velük a város, csak fel kellene nézni néha a sok lehajtott fejjel járó, hajszolt embernek!
És nem akármilyen szobrokról beszélünk, hanem olyan kortársakról akár, akiknek a szobrai között töltöm az időt a galériában. Azokról a művészekről, akikre naponta rengeteg műkedvelő, turista és gyűjtő kíváncsi, akad hogy több ezer kilométerről ideutazva.
Szóval ha nincs időd galériát vagy múzeumot látogatni akkor irány a köztéri múzeum! Megmutatom, hogy legyen egy kis műélvezet, akár napi szinten életünk része.
Kezdjük a mindennapi reggeli utammal!
Gondoltad, volna, hogy a Déli-pályaudvar kerengőjének közepén, egy amúgy ápoltabb környezetre érdemes zseniális Vasarely van?
Ha kigyönyörködted benne magad, akkor ajánlom a Vérmező szélén álló Vagon mellett, egy Csikszentmihályi Róbert alkotást, a Hermann Ottó emlékére. Sajnos ezen is graffiti fújás éktelenkedik épp, megérdemelne egy tisztítást!
Tovább haladva utam során üdvözlöm harmadik, és egyben egyik kedvenc alkotásom, Wagner Nándor: Föld anyáját, a Várfok-Lovas utca sarkán.
Majd áthaladok a Bécsi kapun, de előtte odaintek Varga Imre: Táncsics Mihályának.
Párat léptem, és már eddig négy műalkotásba botlottam.
Korábban persze én is simán elmentem ezek mellett a szobrok mellett, és abban, hogy ma már boldogan gyönyörködöm bennük, nyilván az is szerepet játszik, hogy már több mint öt éve művészettel, műkereskedelemmel foglalkozom.
Már meglátom azokat a zseniális alkotókat, akik mindenfele a városban kicsit szebbé, értékesebbé teszik a környezetünket. Járjatok nyitott szemmel, amúgyis sokkal jobb felemelt fejjel a napba nézni, mint lehajtott fejjel bámulni az aszfaltot!
(folyt. Köv.)
