Pár évvel ezelőtt az egyik kereskedelmi tévé riportere megkérdezte az utca emberét, mit ünneplünk március 15-én. Elhangzott pár cifra válasz. A Himnusz felismerése és folytatása is komoly gondot okozott sokaknak. Meggyőződésem, hogy ez most is így lenne. Az általános iskolákban 8 éven keresztül állják, unatkozzák végig a gyerekek azt az ünnepséget, amit erre a napra készítenek a megbízott osztályok. Minden évben legalább kétszer hallják a gyerekek a legszebb énekünket. És alig ér valami célba. Tudják, hogy volt egy fiatal srác, akinek a verseit folyton meg kell tanulni, és még néhányan lázongtak, többet akartak annál, ami van, majd kirobbantva a forradalmat meghaltak, elmenekültek vagy fogságban sínylődtek.
Ilyenkor, a szép március közepén nagyon sokan kirakják a kokárdát és magyarok lesznek. Egy napig, esetleg kettőig. De magyarnak lenni nem ennyi. Nem lehet elintézni az év egy-két napján. Minden nap magyarok vagyunk, de nem akkor, amikor fennen hirdetjük és kirakat-magyarsággal vonulunk a Nemzeti Múzeum elé vagy a Facebook-ra.
Akkor is magyarok vagyunk, amikor senki nem látja. Csendben rég fészket rakott a szívünkben ez az érzés, és tavasszal visszaszáll rá ha olykor hűtlen madarunk. Amikor beszélünk és használjuk a nyelvet, amelynek kincseit elszórjuk, nem szedjük össze, mert kaviccsá minősítettük. Már nem nagyon akarunk szólásokat, közmondásokat használni, hogy színesítsük a beszédünket. Akkor is magyarok vagyunk, amikor a helyesírás hiányosságaival élünk nap, mint nap. Amikor már az emberek jó része nem törekszik arra, hogy megtanuljon helyesen írni, ám ha valaki ezt szóvá teszi, ízes káromkodások és trágárságok közepette leszedik a fejét.
Magyarnak lenni nem a szólamok erdejét jelenti. Nem egyenlő Árpád sírjának keresésével vagy a rovásírás bevezetéséért való küzdelemmel. Nem a ruházat, nem az ünnepségeken való zászlólengetés hirdeti. De az sem, hogy más nemzeteknél különbnek valljuk magunkat.
Ha magyar vagyok, akkor a gyerekemet annak nevelem mesékkel, történetekkel. Verseket tanítok neki és elmondom, hogy éltek errefelé olyan hősök, akik az életüket adták azért, amit ma észre sem veszünk. Ha magyar vagyok, legfőképp a szívem az. Vendégszerető vagyok, gondoskodó, oltalmazó, mert ezek nyúlnak vissza az ősi gyökerekhez. Nem a bántás a fő célom meg a bírálat, hanem az, hogy segíthessek tettekkel. Segítsek fiatalnak, idősnek, az út szélén elakadó autósnak, az utcára kerülőnek, annak, aki elbotlik, aki a terhek súlya alatt összerogy.
Nem akkor vagyok magyar, ha Erdélyért emelem fel a szavam hol csúnyán, hol olvadozva, hanem ha látom, hogy kicsiny országunkban ezer helyzetben támogathatom a nemes célokat. Ha nem irigykedni akarok folyamatosan, és aki elért valamit nem becsmérlem, mert többre jutott, mint én valaha. Tudott és mert különb lenni, mint sokunk.
Azért csak gondoljunk bele, hogy Nobel-díjas tudósaink, akiknek nevét oly büszkén emlegetjük, vajon hazánkban érvényesültek? Legtöbben nem. Talán a magyarságunk abban is kimerülhetne a hangzatos beszédek és hőzöngések mellett, hogy támogatjuk a tehetséget. Sokan vagyunk az átlagosak. Ez nem baj. Ma embernek lenni jelent a legtöbbet. Ez a legnehezebb. Ha sikerül, akkor lehetünk kiváló magyar emberek önzetlen szívvel, segíteni akarással, vágyakkal és világmegváltó törekvésekkel. Lehetünk a hétköznapokban is csodás anyák, tanulók, barátok, szomszédok és ismeretlen jótevők. Ha így vagyunk magyarok, többet tettünk a 21. század forgatagában, mint ahogy azt reméltük. Ehhez nem kell ünnep, kokárda és hangzatos beszéd sem. Szív kell, tenni akarás és igyekezet. Nemcsak márciusban, hanem az év még mind a tizenkét hónapjában. Csendben, szeretettel.
fotó: Internet