Lassan vége. Még mindig nem hiszem el. Azt hittem, valami eufóriát érzek majd, amikor megtudom, hogy már szabad… utcára menni, boltokat járni, találkozni a barátnőkkel… de semmi. A fanfárok nem szólnak, és, az igazat megvallva nekem még hiányzik is ez-az az előző hetekből…
Például…
A szabadtéri edzőterem. Az, hogy végre nem kellett padlótól-plafonig érő tükörben bámulnom béna bálnatestemet, miközben küzdöttem a súlyokkal (a sajátommal, meg a vasgolyókéval is)…
A nagy felfedezések… Kinek volt ideje/türelme/ötlete eddig a kartondobozból Barbie-házat, a zabpehelyből muffint, gyermekkönyvből pingpongütőt, a lenőtt hajból ápolt frizurát készíteni?
A reggeli nyugi. Két gyerek mellett, persze, ez is relatív, mint minden a világon… De tény, hogy két hónapig nem ment fel a pulzusom, ha megláttam, hogy nyolc órát ütött az óra, de még nincs mindenki harci díszben.
A teszkós futár. Na, nem azért, mert jóképű, kigyúrt és jól riszál… hanem, mert – hallva a háttérben egymást gyilkoló gyerekek sikolyát – olyan viccesen-cinkosan adta át a rendelésem mellé járó ajándék unikumot, hogy még egy fél óráig mosolyogtam rajta…
A helyzet-szülte facebook csoportok. Az elején ellenálltam: nem találtam viccesnek a világjárvány-inspirálta mémeket… aztán viszont alig győztem kacagni a sok videón, képen, ami elárasztotta a netet (külön köszi, Aperitív Törzs)! A hazai vállalkozók termékeit és vendégházait felvonultató csoportok pedig felértek egy országjáró körúttal (most egy jó ideig nem megyek külföldre nyaralni, annyi bakancslistás hazai helyszínem lett…)
Az online kávézások a barátnőkkel. Hát, komolyan, annyi idióta poént sosem nyomtunk még élőben, mint így, négy fal közé zárva!
A megható pillanatok. Kövezzen meg bárki, de korábban eszembe se jutott volna anyukámnak futárral egy kis dobozka virágmagot küldeni, vagy felénekelni egy dalt a névnapjára (szereti a hangomat, hát nem elképesztő?). A kényszer, hogy valamit “nem lehet”, kreatívvá tett.
Lehet, hogy megtartom ezeket a dolgokat… karanténban szerzett kincsként…
