Művészien költök, de nem verset!

Én nem tudom, hogy van ez másnál, de az biztos, hogy én tökélyre fejlesztettem a költekezést. Nem, á, nem vagyok boltkóros, csak épp muszáj egyes dolgokat megvennem. Ennek többnyire nincs valós oka, nem szükséglet, viszont nekem szükséglet a pénzköltés. Én tartom el magam, nem keres rám senki, nem fizeti a kozmetikust, fodrászt, tehát elvileg tudnom kellene bánni a pénzzel. És nem tudok. Milliószor hagyta már fogadalom a szám. Nem hónapról hónapra akarok élni, hanem takarékoskodnom kell. Azért, hogy legyen pénzem rosszabb időkre. Nem tudom, hogy ezek milyen idők, de egyszerűen nem akarok betegségre, kórházra vagy orvosokra gyűjteni. Egy biztos a pénz nem tud megpihenni nálam, ordítva kikívánkozik a pénztárcámból, vagy épp a táskám aljáról.

Valaki egyszer azt mondta, mindez azért van, mert én nem szeretem a pénzt. Dehogynem, fizetésnapon még kacsintok is rá, amikor a kártyámra kerül. De a forintok mintha menekülnének előlem. Nincs bennem semmi szándékosság, nem indulok el otthonról úgy, hogy direkt szórjam, mégse tudok nemet mondani egy újabb zsákmányra. A van ruhám elég-mondat azért sem érvényes rám, mert elég ruha több okból sincs. A boltok mindig roskadoznak a szebbnél szebb holmiktól. Én hol fogyok, hol hízom, hol megunom a szekrényem tartalmát. És ha a ruhák egyszer békén hagynának a vegyél meg-kiáltásukkal, akkor hadba lépnek a táskák, cipők, harisnyák. A legrosszabb formámban is, amikor minden szűk, mindenből kigömbölyödöm, a kiegészítők akkor is szeretnek engem. Sálak, fülbevalók és láncok hívogatnak, nekem meg nincs szívem cserbenhagyni őket.

 
 

Mindez akkor válik igazán kényes üggyé, amikor hó végén valóban kevés pénzem van, mivel mindent megvettem, amire azt gondoltam aznap, hogy nem élet az élet nélküle. És az utolsó napokban kényszeresen számolgatom a pénzem. Váratlanul eszembe jut, hogy a hónap elején, amikor még jó kislány üzemmódban voltam pár pillanatig, eltettem egy húszezrest a kedvenc könyvem lapjai közé. Ennél nagyobb boldogság aligha érhet ilyenkor. Kihalászom a nagy gonddal félretett, de elfelejteni erőnek erejével sem tudott papírdarabot és vigyorgok. Legalább úgy, mint egy félbolond. Szépen belebújok a kényelmes cipőmbe, és elindulok farmert venni, mert ami van, az már vagy kinyúlt, vagy színehagyott, esetleg kikopott a combom belsejénél. Mindegy mi az ok, amelynek gyártását is tökélyre fejlesztettem, megyek újat venni. És a szépen megőrzött, csodálatosan ropogós húszezres búcsút int nekem. A maradékot beágyazom a pénztárcámba, és bűntudatos pislogások közepette megállapítom, hogy újfent gyenge voltam. Természetesen elraktározom magamban a tényt, és azonnal fogadkozni kezdek, mint minden mással kapcsolatban.

De most tényleg, de igazán, csapjon belém a kénköves ménkű, ha a következő hónapban nem kezdek el futni, fogyózni és takarékosabban élni. Aztán felpillantok az égre, ahol ragyog a nap, és még nem készülnek ellenem büntetéssel.

Okos leszek, jó leszek, és nem hazudok magamnak, sorolom a mantrát ahogy gyalogolok, és ekkor egy cuki kirakatban, mit ad isten megpillantok egy pár piros kesztyűt…

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here