Az anya 2.
Amikor megjelent a rejtett szám a telefonom kijelzőjén, nem vettem fel, mert ki nem állom azokat, akik nem képesek megmutatni, kik ők. Másodszorra, pár perc múlva már felkaptam, mert bár a számot nem ismertem, reméltem, hogy nem egy termékbemutatós hölgy akar rám sózni valamit. Helyette Lexi iskolájából a titkárnő keresett, és rémült hangon közölte, hogy a lányomat most vitte el a mentő. Úgy éreztem, összecsuklik a lábam a remegéstől, de sietett megnyugtatni, hogy állítólag nem nagy a baj. Ha nem, akkor miért hívtak mentőt, kiáltottam mérgesen.
– Nyugodjon meg, anyuka, Alexandra elájult és beverte a fejét! Nem akartuk, hogy nagyobb baj legyen, ezért szóltunk nekik! – mondta idegesen, amitől én még idegesebb lettem.
– Nyugodjak meg? Ugyan mitől? Netán örüljek is? – Tudtam, hogy nem szabadna így beszélnem, de annyira úrrá lett rajtam a kétségbeesés, hogy képtelen voltam jó fej maradni.
Elmondta, hogy pár perce vitték be a kórházba, és talán jó lenne, ha ott lennénk mellette. Felpattantam a székemről, csak odaszóltam a főnöknek, hogy családi okok miatt el kell rohannom, és már kint is voltam az utcán, hogy leintsek egy taxit. Ahhoz túl messze volt a kórház, hogy türelmesen buszozgassak. Hívtam a férjem, de nem vette fel. Mi történhetett? Hogy ütötte be a fejét? Magától ájult el? Ahogy ez a gondolat a fejembe tolakodott, menten tudtam, hogy ahhoz lehet köze, hogy Lexi nem eszik. Bizonyára a szervezete nem bírta tovább és elszédült, aminek az lett a következménye, hogy beverte a fejét. Szegény buta kislányom, mormoltam magamban, és közben azért imádkoztam, nehogy maradandó sérülése legyen. Úgy robogtam fel a kórház lépcsőjén, hogy hozzám képest egy tank puhaléptű gazella lehetett volna. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy az én makacs, ostoba lányom épségben van-e. A betegfelvételi pultnál nyugalomra intettek, erre én majdnem beintettem, és ha nem jelenik meg az orvos, bíz’isten, felborítok ott valamit. Semmit nem utálok annyira, mint, azt a mondatot, hogy kérem foglaljon helyet, és nyugodjon meg. Aki ezt kitalálta, szánalmas hülye. Sakkozni ne sakkozzak még várakozás közben?
Az orvos, aki lehetett ötven, látta rajtam, hogy jobb nem kezdeni velem, ezért azonnal úgy nyitott, ahogy kellett.
– Ön, Alexandra édesanyja? – nézett rám áthatóan.
– Igen, ebben majdnem biztos vagyok! – válaszoltam dühösen.
– Akkor jöjjön velem kérem, és próbáljon meg lehiggadni, a lánya jól van.
– Hála az égnek, végre egy értelmes mondat! – nyögtem ki felsóhajtva.
– Viszont másról kell beszélnem önnel, kérem, jöjjön az irodámba.
Tudtam, mit fog mondani. Kétségem sem volt afelől, hogy Lexi testének állapotát fogja szóbahozni.
– Asszonyom, Alexandra olyan rossz állapotban van, hogy infúzióra tettük. Nem a feje miatt, az nem komoly. Ugye sejti, miről beszélek?
Lehajtottam a fejem.
– Igen, doktor úr. Éhezteti magát, de ezt senki nem hiszi el nekem a családban, és egyszerűen nem tudom elérni, hogy egyen.
– Ennél a dolog sokkal bonyolultabb. A szervezete a kiszáradás szélén van, és azt kell mondanom, hogy az utolsó órában került hozzánk, mielőtt a szervei közül egyik, másik felmondta volna a szolgálatot. Oly mértékben vérszegény, hogy csoda, hogy egyáltalán még funkcionál.
Ekkor elsírtam magam.
– Hogy engedhették meg neki, hogy eljusson idáig? – emelte fel a hangját.
– Doktor úr! Van magának gyereke? – suttogtam.
– Igen, van.
– Akkor tudnia kell, hogy a gyerekek nem mindig teszik azt, amit kérünk tőlük. Egy mai kamaszlány meg pláne nem…
– Értem én, de eszükbe se jutott szakemberhez fordulni? – Arcán megvetés és döbbenet ült.
Hallgattam. Mit mondhattam volna?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
