Nem akarok enni! 7. rész

“Meg kell próbálnom, határoztam el… Azt hiszem, most ennyi, amire képes vagyok. Elég lesz?”

És Lexi megint

Hogy jobban vagyok-e, nem tudom, de mosolygok, mint a tejbetök. Ez anya szavajárása. Persze, hogy vigyor van a képemen, hisz most ment el Balu, és azt mondta, örül, hogy lát, és reméli, hogy ha kijöttem a kórházból, elmegyünk moziba vagy mászkálni a Hármashatár-hegyre. Mit mondhattam volna erre? Hogy visítani szeretnék az örömtől? Pedig ez lett volna az igazság, ezért inkább bólintottam, nehogy eláruljam, mennyire örülök. A

 
 

nya másnap leszidott, amikor megtudta, hogy bent járt, mintha én tehettem volna róla. Azt kiabálta, hogy tehet ő bármit, nekem sose jó semmi, bezzeg egy suttyó, ha besétál, én azonmód feléledek. Közöltem vele, hogy Balu nem suttyó, és ne hasonlítsa magát egy fiúhoz, aki bejön nekem. No, amikor ezt meghallotta, esküszöm, elzöldült a feje, és csak azért nem kezdett még élesebb hangon rikácsolni, mert belépett az orvos és hozta magával azt a pszichonyanyát. Hozzá kell járnom egy ideig, hogy megértsem, milyen fontos a testnek és a léleknek az étkezés. Mintha nem tudnám. Hagytam, hadd érezzék, hogy fontosak, de nekem más se járt az eszemben, csak hogy találkozhatok a sráccal, akire be vagyok indulva, és sétálni fogunk meg csókolózni.

Amikor az ágyam szélére ült, megfogta a kezem. A másik ágyról árgus szemekkel figyelt bennünket egy tízéves, akinek bélproblémái voltak, azért volt bent. Így nehéz volt elengednem magam.

 – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte idegesen, közben izzadt a tenyerem, és ha valaki azt mondja nekem, hogy nem tudok rendesen viselkedni, elküldöm az anyjába. De mégse tudtam. A takaró alatt remegett a lábam.

 – Beszélték – felelte. – Nem kell megijedni, nem pletyka, csak olyasvalaki mondta, aki jól ismer téged.

 – A szomszédom, igaz?

 – Aha, de tényleg csak véletlenül kerültél szóba, mert keresett a töritanár a folyosón, és neki mondta meg.

 – Már mindenki tudja.

 – Kit izgat? Így tudtam meg én is. Ugye, nem direkt nem eszel?

 – Elment az eszed? Nem vagyok hülye! – Kinek is hazudok?

 – Akkor jó! Mert semmi szükség rá, hogy csont és bőr legyél! Oks?

 – Ha az lennék, gáz lenne?

 – Nem, gáztűzhely! – röhögött fel, de én nem bántam a silány poént, mert éreztem, hogy zavarban van.

Így most anya nem boldog, mert kiesett a Megváltó szerepkörből, apa benne se volt. Hogy képes leszek-e enni nem tudom. Arra se, hogy más miatt változzak. Mert hiába van Balu, a lányok akkor is ott vannak, és szavaikat mindig hallani fogom. Miközben ezeken rágódtam egész este, a tízéves kukkoló váratlanul rosszul lett. Annyira, hogy elvitték műteni. Rémisztő volt látni, ahogy hullafehéren kitolják. Ilyen lehet halottnak lenni, gondoltam, és piszkosul félni kezdtem. Ha van halál, mi vár rám odaát, ha netán én is rosszul leszek? Mi van, ha őt nem lehet visszahozni az életbe, én meg a sajátommal szórakozom, mert annyira gyűlölöm a testem?

Másnap reggel üres maradt az ágya. Amikor megláttam, olyan erős félelem tört rám, hogy kis híján hánytam. Nagy nehezen sikerült visszanyomnom, és a fejemben zakatoló fájdalmat azzal csillapítottam, hogy hosszú ideig mantráztam, hogy élni akarok. Valószínűleg félhangosan, mert a nővér is meghallotta, és annyit mondott, hogy akkor egyek. Megpróbáltam, majdnem hánytam megint. Később kiderült, hogy a kiscsaj az intenzíven van, és javul az állapota. Másra se tudtam gondolni, csak rá…Elvétve Balura. A Hármashatár-hegyre…Ennem kell, mondogattam. És ettem is. A nővér megsimogatta a vállam, amikor elvitte a tálcámat. Ettől sírhatnékom lett, pedig ritka pocsék kaja volt ebédre.

Meg kell próbálnom, határoztam el… Azt hiszem, most ennyi, amire képes vagyok. Elég lesz?

Vége

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here