Eszem ágában sem volt otthon ücsörögni, amíg nem éltem kapcsolatban. Sőt, vallom, hogy az ilyesmit ki kell használni – hiszen pasizni nem akkor kell, amikor valaki otthon vár.
Volt a repertoárban minden: vietnámi, lengyel, olasz, amerikai… hogy megbántam? Egy percig sem! Persze mindez nem jelenti azt, hogy mindegyikkel ágyba bújtam, valahol csak a csókig jutottunk el. Na de hogy is kezdődött mindez?
19 évesen felkerültem Budapest őrült forgatagába – egy kisváros után egy fiatalnak a főváros maga a mennyország. Akkoriban még volt barátom, de már nemhogy láng, hamu sem maradt a kapcsolatunkból. Magát a szakítást fájdalmasan éltem meg, másnapra viszont mintha újból friss levegőhöz jutottam volna. Még a Nap is szebben, tisztábban sütött át az ablakomon.
Én pedig az újdonsült kollégáimmal belevetettem magam az éjszakába. A diszkót és az igénytelen zenét magas italárakkal párosítva már akkor is gyűlöltem – de én eltökéltem, hogy jól fogom érezni magam. Nem feszültem rá, hogy mindenképpen meg kell hódítanom az összes férfiszívet – éppen a laza kisugárzásom miatt nagyjából öt percig maradtam facér. Sohasem az volt az a cél, hogy valakivel meghívassam magam a létező összes koktélra az itallapról. Egyszerűen ki akartam élvezni a fiatalságomat.
A férfiak pedig évekig jöttek-mentek. Vállat vonva azt gondoltam: ha a következő „áldozat” lesz az igazi, szerencsém van; ha nem, akkor volt egy jó estém. Sok nő fél attól, hogy egyedül marad, és őszintén szólva, meg is értem. De ezzel csak jobban elijesztik a férfit.
Volt, hogy a munkatársammal fogadtam, öt vagy tíz percen belül sikerül-e „párt” találnom.
Voltak másnapi kínos randik, erőtlen próbálkozások és persze forró kalandok is. Messze laktam a szüleimtől, esélytelen volt, hogy valami a fülükbe jusson.
De amúgy mi szégyellnivaló is van ezen? Kiéltem magam, nem bujkál bennem a „de jó lett volna még, ha…” érzés. Nem rejtegetek a párom elől lopott csókokat, mert azokat már akkor letudtam, mikor még nem is ismertük egymást. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy szerezzek magamnak egy gazdag pasit vagy „apucit”, aki hétvégente elvisz valami menő étterembe. Sokszor még frusztrált is, ha pénzes férfival hozott össze a sors. Gyenge Hamupipőkének éreztem magamat mellettük.
Más kérdés, hogy mindezt okosan kell művelni. Nem felmenni idegen lakására, csak mert szimpatikus és óvszert húzni akkor is, ha húzza rá a száját. Nekem szerencsém volt, de még a legkörültekintőbb óvintézkedések mellett is történhetett volna baj. De ennyi erőből a zebrára se lépjen le az ember, mert bármikor feltűnhet egy őrült sofőr a kanyarban.
