Az egyetem elvégzése után volt egy-két gázosabb munkahelye, ahol szinte állandóan csicskáztatták – ő meg, csak, hogy ne rúgják ki, képes volt még éjjel is fordítani és e-maileket fogalmazni. Néhány év alatt azért egészen jó megtanult kiállni magáért, és ha már úgy érezte, nem becsülik meg szorgalmáért és precizitásáért, hát továbblépett.
Amikor felvették az irodába, rögtön tudta, hogy jó dolga lesz – a fizetés és a kollégák is korrektek voltak. Másfél év alatt sikerre vitt pár projektet – az ötleteket és a rutint okosan ötvözve végezte munkáját. Azt hitte, hogy a főnöke karácsonyi bulin ittasan tett megjegyzése is feledésbe merült már: ő szépen leszerelte a közeledést, és ezzel el is van rendezve a dolog. Mint később kiderült, akkor kellett volna lelépnie…
Februárban felvették a nem kifejezetten csinos, de nagyszájú és laza munkaügyes csajt – huhh, mondjuk inkább volt ő már egy sokat élt nő, na, de mindegy is: rövidesen mindenki megkedvelte. Ő is nagyon bírta a stílusát, ezért néha együtt is ebédeltek. Épp egy ilyen közös kajálásra akarta invitálni, amikor zárva találta az ajtaját. Benyitott hát a másik bejáraton. Bár ne tette volna. A jelenet, ami elé tárult, félreérthetetlen volt. Zavarában bevágta az ajtót, de a főnöke és a munkaügyes kolléganő arckifejezése és mozdulatai kitörölhetetlenül beivódtak az agyába…
Most meg itt van ez a papír, amit alá kellene írnia. A kirúgás okairól, meg a számára kifizetendő juttatásokról… ő meg csak izzadságtól csillogó borostát és remegő narancsbőrt lát lelki szemei előtt. Kiszáradt torokkal és könnybe lábadt szemekkel nyúlt a toll után. Rosszkor volt rossz helyen…
fotó: Pinterest
