Én nem tudom, hogy van ez, kérem szépen, de nekem senki nem szólt, hogy az idő ilyen gyorsan múlik. Nem mondom, hogy nem sejtettem, hogy nem leszek mindig copfos-szeplős, de azért ez mégiscsak felháborító. Copfom persze régen nincs már, de a szeplők hűek maradtak hozzám. Láttam én, hogy alakulok, gömbölyödöm, aztán megint fogyok, és arcom is hol telihold, hol meg sápadt félhold, de úgy gondoltam, így van ez rendjén. A terhesség alatt léghajóvá terebélyesedtem, a szoptatás alatt nádszál vékony lett a derekam. Megevett a gyerek szőröstül-bőröstül. Aztán megszoktuk egymást, felnőttem a rohangálós délutánokhoz, amikor alig értem utol őt a kismotorján.
Ahogy múlt az idő, büszkén kísértem be az iskolába, miután kijelentette, hogy ő oda soha nem fog járni, mert minden fiú verekedős és hülye. Sietve tisztáztuk a kérdést, és egészen jól elszaladt pár év, míg én el voltam foglalva a fiammal, anyámmal, a drágával, hogy anyóspajtásékat meg a férjem ne is említsem. Erre tegnap este hazajön az elsőszülöttem, és azt kérdi tőlem, mutasson-e valamit? Gondoltam, már megint varratott magára valamit, amiről hiába mondtam neki, hogy elférne a papíron is, feltalálták már Kínában egy ideje. Erre régebben legyintett, és csak annyit mondott, jobban szeret élő anyaggal dolgozni.
Miután megkapta a beleegyezésem, a zsebébe nyúlt és kivett vagy hat valamit. Először meg is döbbentem, mert azt hittem, túlzásba vitte a covid-tesztelést. Ismerem, elővigyázatos és óvatos csaj, de ennyire? De amikor rám nézett félvigyorral a képén, már tudtam, hogy vége egy korszaknak az életemben. Eddig anya voltam, sőt mi több, anyaaa, most meg nagyi vagy mama, esetleg mamóka leszek. Mondanám, hogy lepergett előttem az életem, de ez túlzás. Valamiért, csak a Mátra alján élő öreg nénit láttam magam előtt, ahogy várja őzikéjét. Hirtelen én se lettem más, csak anyóka.
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem voltam egészen őszinte. Annyit mondtam, jesszusom, mire a lányom közelebb lépett, érezte, hogy némi támogatásra szorulok. Leültetett, én meg mereven vizsgáltam a kék-fehér teszteket és a két csíkot, bár az egyik még igen halvány volt.
Vajon mikor történt meg velem, hogy kislányból nagyivá alakultam? Most már kötnöm kell és kuglófot sütnöm?
Szegény drágám, óvatosan végigmért, erre összekaptam magam és megöleltem. Még nagyon az elején vagyok, súgta a fülembe. Azért szólok, hogy szokd a gondolatot.
Kicsit elrestelltem magam, mert olyan látszom én, akinek nem elég erre kilenc hónap? A lányom hangosan nevetni kezdett és bólogatott. Azt mondta, nyugi, nem azonnal leszel nagymama, még lesz rá időd bőven. Végignéztem magamon, és hirtelen bevillant, hogy már nem vagyok fiatal. Nem lehetek többé.
Átöleltük egymást, aztán elmesélte, hogy nem sok próbálkozás kellett, hogy terhes maradjon, és közben láttam a szemén, hogy örül, de fél is. Nincs férfiember a világon, aki megértené ezt, hiszen nem növekedett még a testében soha semmi. Pláne valaki. Bevillant nekem, hogy a Csillagkapu sorozatban az emberek hasában goauldok nőnek, aztán kitörnek. Próbáltam elhessegetni a képet az agyamból, elvégre anya vagyok, túlestem már ezen. Jut eszembe, nem anya, hanem majdan nagymama, és ennél aligha lehet valami döbbenetesebb. Beszélgettünk egy órát, aztán elsietett az én csodálatos, felnőtt lányom, és nekem csak az járt az eszemben, hogy én tudtam először a vejem után. Hát ez azért elég jó érzés!
Mégis, ahogy egymagamban tettem-vettem, kajánul azon vigyorogtam, hogy nálam csak az apja fog jobban meglepődni, mert ő még mindig ifjú titánnak hiszi magát. És az ifjú titánok nem szoktak azzal számolni, hogy nem sokára egy visító kölyköt kell biciklizni tanítaniuk, vagy horgászni vinniük. Jaj, minden halnak, ami épp arra úszik!
Ahogy telt az idő és abbahagytam a gonoszkodást, leültem a tükör elé, és minden önsajnálat nélkül, tényleg azt vizsgáltam, látszik-e rajtam, hogy megváltoztam. Magyarán, megöregedtem. A tükör egy életvidám, mosolygós nőt mutatott, akinek nincsenek ráncai, csak pár felesleges kilója, kis tokája és megereszkedett arcbőre. Viszont van egy lánya, akinek majd lesz egy lánya, vagy talán fia, akinek én leszek a nagymamája, aki viheti bárhová, akivel lehet majd ökörködni, és még képes lesz vele lecsúszni a csúszdán, vagy labdát kergetni. A telefont elfelejtjük. Megígérem.
Elalvás előtt azért hosszan néztem a plafont, és hallgattam a jövendő nagypapa horkolását. Még békésen szunyókál, mert nem tudja, mi vár rá. Hagyom, hadd legyen pár napja, amíg a lányom beavatja. Közben én meg büszkén gondolok arra, hogy én tudtam meg először, még a vejem anyja se sejti, ami azt jelenti, én vagyok a legfontosabb személy a családban. Gondolom, ez akkor is így lesz, ha majd a legtöbbet kell vigyáznom az unokámra. Majd akkor se szabad elfelejtenem, hogy a korai tudásnak ára van.
Másnap, amikor bejelentettem a férjemnek, hogy esténként futni fogok, és ne tartson vissza, úgy nézett rám, mint egy eszelősre. Esze ágában sem volt, én meg nem akartam mondani neki, hogy fitt nagyi akarok lenni. De pár nappal később, amikor kozmetikushoz mentem rádiófrekvenciás arckezelésre, már felhúzta a szemöldökét, és annyit kérdezett: minden rendben? Bólintottam és nagyon haragudtam rá, hogy ő nem tesz semmit azért, hogy jóképű nagyapa legyen. Igaz, hogy nem sejti a dolgot, de akkor is.
Még láttam, hogy visszabújik az újságja mögé, és biztos voltam benne, hogy hallottam, amint a klimax szót mormolja a bajsza alatt.
Kép forrása: Pinterest
