Még kimondani is fura. Az én gyerekem, akit nemrég szültem, aki tegnap még cuki kislány volt, szülni fog. Hiába láttam, követtem végig a terhességét, nem tudom elhinni, hogy az én kisbabám babát vár. Mondhatná valaki, hogy ez ostobaság, de aki benne van, tudja, hogy ezer érzelem tör föl ilyenkor az emberből. Izgul, szorít, fél, szorong, örül, és mindezek egyvelege. A szülés, mondjon bárki bármit, hatalmas dolog. Egy olyan „élmény”, ami nem gyakran adatik meg, és hiába közli az orvos, a szomszéd és a rokon, hogy hát mindenki így jött világra, ne fújjam már fel annyira, mindnek üzenem, egyet se élt át testben, esetleg csak lélekben. Már, ha férfiember az illető.
Anya vagyok, nő és jövendő nagymama. Mindez együtt egyszerre soknak tűnik, mert azt sem tudom, melyiket éljem meg hirtelenjében. Nőként még úgy érzem, millió dolog vár rám, és legyen bár vicces, hiszem, hogy beóvakodik még életembe a szerelem. Javában utazom, sportolok, kirándulok, nem kötögetek odahaza, kuglófot se tudok sütni. Anya voltam eddig, és beleadtam mindent, amit tudtam, amit jónak éreztem, most azonban már más szerep vár. A nagymamaság gondolata még idegen. Együtt jár azzal, hogy öregszem. Ha öregszem, akkor fáradok, csendesül a kedvem, és lassan el kell fogadnom, hogy életem kétharmadán túl vagyok. Mindez a szomorú része a dolgoknak, de emellett itt van a bennem mélyen a félelem is, hogy minden rendben menjen, hogy a lányom jól élje meg az egész folyamatot, hogy mindketten egészségesek legyenek. Ezért már hetek óta nem alszom rendesen, azt álmodom, hogy lemaradtam mindenről, és a baba már óvodás. Máskor meg eszembe jut, hogy én azt álmodtam a saját szülésem előtt egy héttel, hogy tízcentis játékbabát szültem.
A férfiakkal ezt nem lehet megbeszélni, ők nem értik a felhajtást. Persze, a lányom apja tudja, hogy nagypapa lesz, de nem hatja meg, ugyanúgy hever a kanapén, és még a meccsen is bealszik.
Szorongok amiatt, hogy túlgondolom az egészet, és az jár a fejemben, mi van, ha nem bírom tartani a számat, és azt fogom látni, hogy az én gyerekem nem olyan anya lesz, mint ahogyan én kigondoltam. Tudom én, hogy ma már lazák a csajok, és hordozókendőben hegyet is másznak a csecsemővel, én azonban szívinfarktust kapok annak gondolatára is, hogy a baba nem alszik majd eleget, mert kirándulnak vele.
Amikor megpendítem a témát, belém fojtják a szót, mondván, egy gyerek miatt nem változhat meg minden. Nem? Én azt hittem, igen, de a még terhes lányom közli, hogy ne aggódjak, ő tudja a dolgát, és neki is szüksége van élményekre, újdonságokra, és ezek nem lesznek a majdani unokám kárára. Nyelek kettőt és hallgatok. Igaza lehet, de én már csak konzervatív maradok. Eszembe jut, mennyire egyedül voltam, míg az apuka dolgozott, és tényleg nem akartam kilépni abból az ingerszegény környezetből, amiben három évig tengtem-lengtem. Kocsink se volt, így anélkül jártam meg a bankot, postát, intéztem a bevásárlást. Neten nem rendelt még senki akkortájt ebédet, zöldséget, vagy épp pelenkát. El kell fogadnom, hogy a világ változik, és nekem is változnom kell. Legfőképp abban, hogy ne akarjak okosabb lenni annál, amilyen vagyok. Kéretlen tanácsok nem kellenek, én is utáltam mind. Mosolygó nagymama kell, akire lehet számítani. Mert rám biztosan lehet majd, fogadom meg, habár igen gyakran van programom: hol egy kiállítás, hol egy előadás, aztán hegyet mászom, nyelvet tanulok, és ha van egy szusszanásnyi időm, akkor randevúzom a szerelemmel. Nem a szerelmemmel, ő még nem jött el, de ideje lesz neki, mert a végén még le kell mondanom róla, pedig fiatal vagyok és friss. Már amikor és amihez. Reggel korán, vagy este nyolckor egyik sem.
Mindjárt szül a gyerekem, és tudomásul kell vennem, hogy az idő most nem nekem dolgozik. Viszont édes babaillatú lesz megint a ház(leszámítva a pelenkákat, a hányást és egyebeket), és megint elmélázva tologathatom a babakocsit, amelyben majd mindenki megcsodálhatja a világ legszebb kisbabáját. Én meg majd mosolygok, és közlöm, hogy hát szép az anyja, szép az apja, nem is lehetne más. Kivéve, ha rám fog hasonlítani és örököli az orromat. Szurkolok, hogy ne ez történjen.
Mindenesetre vettem egy pöttyös kisruhát, ami illik az enyémhez, és amikor ketten megjelenünk majd valahol, leesett állal fog csodálkozni mindenki, hogy hű, de csinos csajok vagyunk az unokámmal. Erre a mondatomra a lányom megcsóválja a fejét, és megpróbálja nem kimondani, amit gondol: Jaj, anya, nőj már fel!
Igyekszem én, de komolyan, csak még nem sikerült. Pedig előbb-utóbb muszáj lesz…
Kép forrása: Pinterest