Laura vagyok. Már nem szűz, nem kislány a mamika szerint, hanem egy senki, aki hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. Már csak hideg víz folyt a bojlerből, de nem érdekelt. Szinte égette a fejbőröm, ahogy megeresztettem. Kezemmel megtámasztottam a zuhany falát, és sírtam, mint egy kisbaba. A lábam közt volt valami, amiről addig azt se tudtam, hogy ekkora lehet, és hagytam, hogy belém hatoljon. Úgy fájt, mint amikor késsel elvágja az ember magát. Gyors és éles lüktetés küld a teste, miközben a rongy után kapunk, hogy elállítsuk a vérzést. A bugyim is véres lett, de nem nagyon. A combom belsején és volt egy kisebb volt, de a nagyobb máshol volt. Tudtam, hogy hallgatnom kell minderről, hiszen belementem. Én egyeztem bele a találkozóba, én hagytam, hogy megcsókoljon és nem mondtam neki, hogy hagyjon békén, még nem vagyok kész. Én nem kiáltottam az arcába, hogy takarodjon, keressen mást, aki hozzávaló, mert ő öreg és felesége van. Milyen ember vagyok én? Egy utolsó kis cafka, aki beállt a sorba? Hallottam, mit suttognak róla. Láttam, hogy hányan néznek rá felkínálva magukat, és mégis hagytam, hogy velem is azt tegye? Amikor elfogyott a víz, reszketve léptem ki a zuhany alól. A lábam még mindig vérzett, az az ág alaposan elkapta. A törülközőm nem ért teljesen körbe, pedig szerettem volna eltűnni alatta. Örökre. Liza úgy vágta ki az ajtót, hogy megremegett a ház fala, és a nevemet ordította.
– Laura, hol a francban vagy? Kezdődik a program – kiáltotta, mire felocsúdtam.
Amikor meglátott, megtorpant.
– Valami bajod van? – kérdezte.
– Semmi, elestem. A lábam…
– Tényleg. Tegyünk rá valamit és menjünk. Azt mondta Kira, hogy ez az este lesz a tábor csúcsa. Ő mindent tud, nem maradhatsz le róla.
– Nincs kedvem – feleltem erőtlenül.
– Ne csináld már! Vegyél fel hosszú nadrágot és nem látja senki. Nem halsz bele, nem?
– De lehet, hogy igen – jegyeztem meg halkan.
Felnevetett.
– A húgom nyolcéves. Épp így nyafog. Na, elég ebből. Töröld meg a hajad és menjünk!
Tudtam, hogy nem menekülhetek. Sose fog leszállni rólam.
– Menj csak, majd utánad megyek!
– Ne trükközzél, kislány! – kiáltotta elváltoztatott hangon. Valakit utánzott, de nem tudtam kit. – Megvárlak, és együtt megyünk, de két perced van, nem több, különben kirángatlak pucéron a házból, és majd láthatják a többiek, milyen jó segged van.
Máskor mondtam volna erre valamit, de most a szobánkba rohantam, és öltözni kezdtem. Kerestem egy farmert meg egy pólót, és kis híján elfelejtettem melltartót felvenni. Hajamból csepegett a víz, de nem érdekelt. Gyorsan megtöröltem még egyszer, és smink nélkül, üres arccal már rohantunk is a térre, ahol együtt volt a csapat. Még láttam Erika néni arcát, aki mintha gúnyosan mosolygott volna. Talán csak beképzeltem. T. nem volt sehol, ez azonnal feltűnt. Liza lenyomott egy farönkre, és intett, hogy nézzek előre. És ott állt maszkban, talpig római katonának öltözve T. Senki nem röhögött rajta, pedig vicces volt. Most először tűnt fel, hogy görbe a lába. Összeugrott a gyomrom, és felvillant előttem a koszos kunyhó, a zuhogó eső hangja, és nagy erővel kellett visszatartanom a sírást. Megint fájt az egész, ami mintha nem is most történt volna, hanem régen, és nem velem, hanem valakivel, aki hasonlított rám. A maszk alatt nem láttam a szemét, hogy rám néz-e. Hogy mit gondol, azt meg végképp nem sejtettem. Talán csak egy pipa lettem a listáján, miközben belém fecskendezte az ondóját. Egy szűzlány ide vagy oda, nem számít. Elvégre mondhattam volna nemet, nem? Liza rám pillantott és gyanakodva odasúgta:
– Biztosan minden rendben? Fura vagy.
Bólintottam.
– Látod, milyen görbe lába van T-nek? Nem véletlenül hord hosszú gatyát!
– Látom.
– És szerinted nem röhejes?
– Nagyon is! – válaszoltam, de hangom hasonlított egy zombiéhoz.
– Jó veled trécselni! – zárta le a beszélgetést ingerülten, különben is elkezdődött a nagy monológ, amelyet T. adott elő tökéletesen. Úgy, ahogy mindig.
Folytatjuk…
