Csak azért eljött, hogy megmondja, nem szeret. Állt az ajtóban, és azt kérdezte, bejöhet-e még, mert nem a küszöbön akar elköszönni élete egy szegletétől. Ekkor derült ki, hogy én szeglet vagyok, és az az ember, akit szeretek, már nem akar tőlem semmit.
Bólintottam, és intettem neki, hogy ne toporogjon már olyan szerencsétlenül, hanem tegyen egy lépést befelé, ha már a többit hátrálva teszi. Látszott rajta, hogy nem tud mit kezdeni a kezével, hol zsebre vágta, hol meg elővette, majd egy pillantást vetett oldalra. mintha keresett volna valamit. Ez mondjuk ostoba megállapítás volt a részemről, mert tudtam, hogy azt vizsgálja ilyen furán, levette-e a jegygyűrűjét.
Két évvel a találkozásunk után mondta meg, hogy nős. Erre bárki felkaphatná a fejét, és a képembe vághatná, hogy hihetetlen, hogy nem jöttem rá. Tényleg nem. Végtelen bizalommal fordultam felé, ahogy bárki felé tettem volna, mert erre tanítottak otthon. Ne vádolj meg senkit, amíg nincsenek bizonyítékaid, mondta apám, és én hittem neki, mert sose kaptam áruláson.
Így bíztam fűben-fában, és amikor arcon csaptak, odatartottam a másik felét is, hogy biztos legyek benne, valóban bántanak. Sokára jöttem csak rá, hogy engem itt felejtettek egy régen volt századból, ahol az adott szónak még volt mélysége. Hogy is gondoltam volna, hogy felesége és gyereke van, amikor mindig rámért? Fel nem foghattam, mit mondott nekik otthon, amivel elhitette, hogy karácsonykor elég, ha huszonötödikén esik haza. Amikor rákérdeztem, elsumákolta. Ez természetesen csak az első két év után lett téma. Otthon nem bukott le, a felesége még nálam is vakabb volt. Vannak olyan típusú férfiak, akiknek a nők mindent elhisznek, talán a hangjuk miatt. Vagy oly módon tudnak hazudni, hogy meg se bicsaklik szájukban a szó? Ő ilyen volt.
Egy tiramisun csúszott el. Gyűlölöm az a süteményt. Érzem benne a sajtot, és hányingerem lesz a szagától. Miki azonban szereti, ezért, ha beültünk valahová, mindig azt kért desszertnek. Idehaza nem tartottunk belőle a fenti okok miatt. Aztán történt valami, és robbant a bomba. Szombat délután volt, amikor felugrott. Nem laktunk együtt, mert úgy könnyebb volt mindkettőnknek, ha volt egy kis szabadságunk, neki pláne, de egy szavam se lehet, mert jobbára én nem akartam összeköltözni. Már-már nevetségesen sokat emlegette, ami cseppet sem volt feltűnő, hiszen viccként kezeltük. Ha egyetlen egyszer igent mondtam volna, bizonyára bajba kerül.
A tiramisu voltaképpen két tiramisu volt, meg egy somlói, de amikor a papírzacskóba nyúlt, hogy kivegye a nekem szánt kedvességet, megláttam a másik két dobozt. Semmi okom nem volt azt feltételezni, hogy nem magának vette, de a kisördög nem hagyott nyugton és kiböktem:
– A másik nő is szereti? – mutattam a csomagra. A blöff tarolt.
Úgy meglepődött, hogy spontán módon bólintott. Mire elsápadtam, ő meg elvörösödött. Nem tudott vagy már nem akart hazudni, magam sem értem. Mondhatott volna akármit, elviccelhette volna, de ahhoz képest, hogy két éve csalta a nejét, pocsékul viselkedett a lebukás pillanatában.
– Elmondod, miről van szó? – néztem rá úgy, mint egy idiótára. Ő meg a zacskóra pillantott, gondolom elővigyázatlansága bosszantotta, majd annyit felelt, hogy nős, és ezen nem tud változtatni.
– Fura módját választottad a vallomásnak – jegyeztem meg, és felpattintottam a somlói fedelét, aztán kiskanál után nyúltam a fiókba.
Szerető voltam két évig, csak nem tudtam. A felesége folyton kórházban volt, és amikor tehette, Miki meglátogatta, de nem bírt mellette maradni sokáig. Esze ágában sem volt becsapni vagy megcsalni, hiszen gyógyíthatatlan beteg volt, de jöttem én azzal a fene nagy jóságommal, és levettem a lábáról. Így tálalta. Kikanalaztam egy darab piskótát, és ahogy elolvadt a számban, semmi mást nem fogtam fel az egészből, csak azt, hogy jónak lenni nem kifizetődő.
Ezután már nem voltam az, hiszen tudtam a nőről, és mégis szerető maradtam. Tudatosan és ostobán. Mintha lett volna bennem valami kínos várakozás, ami sose szül jót. Vajon a nő halálára blazíroztam? Nem, ezt határozottan tagadom, inkább a csodára. Milyen szomorúan ócska az emberi természet! Nem vallja be, hogy a csoda egyeseknek varázslat, másoknak azonban a tökéletes csapda. Hogy át akartam-e venni annak a beteg embernek a helyét, már magam sem tudom, viszont szerettem a szeretőmet. Akkor ez igent jelent? Bizonyára. Még az olyan aljasoknak is, mint én.
Egy évet végig asszisztáltam úgy, hogy sose kérdeztem a nőről. Hogy javult-e az állapota vagy romlott-e, nem tudtam. Ebben az évben kissé meglazult kettőnk köteléke, de annak tudtam be, hogy sok gondja van, leköti a munkája, és a kórházi látogatások is elviszik minden idejét, erejét. Hagytam, hadd éljen kedve szerint, mert úgy gondoltam, én az öröm és a megnyugvás lehetek az életében. Egy olyan zug, ahol várják és szeretik, még akkor is, ha tudják, hogy hazudott. Én megbocsátottam, elfogadtam a helyzetet, hogy a felesége mit tudott és mit hitt, sose tudtam meg.
De most eljött elmondani, hogy nem szeret. Már rég nem, de nem akart megbántani. Ha nem is tudatosan, de mellette voltam a legnehezebb időszakban. Ennek azonban vége, mert a felesége előző éjjel elaludt mindörökre. Azt kellett volna mondanom, hogy részvétem, de ahogy arcába pillantottam, nem láttam rajta se szomorúságot, se fáradtságot.
– Mellette voltál, amikor elment? – Ennyit tudtam kinyögni, mintha nem lett volna egy épkézláb kérdésem.
Nem is volt, mert mi a fenét érdekel engem, hogy ott volt-e. Az azonban annál inkább, hogy miért nem szeret engem. Megrázta a fejét.
– Már nem volt önmaga. Jobb, hogy nem láttam, ahogy elszáll belőle az élet.
– Talán igen. Mit akarsz még tőlem? – néztem mélyen a szemébe. – Hisz nem szeretsz…
– Meg kellett ezt osztanom veled. Sokáig fontos voltál, de…
– Most, hogy meghalt a nejed, már nem érdekes egy szerető? – Hangomban tonnányi szemrehányás várt a jelre, hogy kitörhessen és letarolhassa az összes hazugságot, amit mondani készült.
Nem válaszolt. Hallgatása jobban megsebzett, mintha tőrt forgattak volna meg a szívemben.
– Mondj valamit! – kiáltottam rá hisztérikusan. – Mi történik most valójában?
– Mennem kell… – fordult el. – Hidd el, nem szándékosan bántalak…
Bizonyára véletlenül, gondoltam maró gúnnyal. Mire felocsúdtam, már ott se volt. Órákkal később értettem meg, mit jelent a nem szeretlek, nem akarlak bántani. Jött valaki utánam, vagy azalatt, amikor már én se voltam neki igazán, a felesége meg pláne. Hogy megérdemeltem, afelől nem volt kétségem. De hogy az elhunyt nem, az százszázalék. Valaki odafent csúnya játékot űzött a földi bábokkal, és mi mind a legrosszabb énünket mutattuk. Mert jónak lenni mégse jó.
