Tíz hét és két nap

Két csík. Két sötétkék, aprócska csík. Ennyi az első jelzés a világ felé. Ez a magzat sms-e. Bogi csak nézte és tudta, az anyja azonnal kiabálni fog, mert késésben van.

– Beleestél a klotyóba, vagy mi van már? – hallatszott a várt hang. – Aztán meg nyafogsz, ha elkésel!
– Jól van, megyek már! Ne piszkálj! – válaszolta félhangosan.

Nem volt ereje a vitához. Máskor biztosan felkapta volna a vizet és beszólt volna valamit a mindig pontos, mindent jobban tudó, túlbuzgó anyjának. De most örült, hogy remegő lábait rendezni tudta. Felállt, felhúzta a nadrágját és a két csíkot elrejtette a zsebébe. Majd benn a suliban megmutatja Blankának. Senki másnak, de neki igen. Neki mindig vannak jó ötletei és sokkal, de sokkal belevalóbb, mint ő. Talán kitalál valamit.

Az anyja az ajtóban toporgott. Szigorú tekintettel mérte végig. Valami megint nem tetszett neki, de Bogi ezen nem csodálkozott, hiszen minden nap talált rajta valami kritizálnivalót. Néha azon töprengett, anyjának valószínűleg ez a hobbija. Minden nyavalyás napra ki kell agyalnia valamit, amiben őt rossznak látja. Micsoda kihívás! De sikerült teljesítenie. A kórház főkönyvelője nem szenvedett hiányt fantáziában.

 
 

A gimnázium lépcsője csúszós volt, mint mindig. Bogi most nem törődött vele. Egyetlen gondolat motoszkált a fejében, vajon látszik-e, hogy ketten vannak. Farmerja még tökéletesen feszült 48 kilóján, nem okozott gondot a cipzár sem. Pedig egy kb. tíz hetes magzat birtokolja a testét. Pontosan tudta, hiszen akkor volt Márk bulija. Azóta sem volt sehol, csak tanult minden szabad percében, mert az érettségin nem lehetett csak jó. Ott a legjobb teljesítményt kell hoznia.
Fél éve nem volt olyan nap, hogy apja ezt el ne mondta volna. Már, ha otthon volt. De ha sikerült elkerülnie az ügyeletet, biztos, hogy megtalálta azt az időt, amit a lánya kioktatására fordíthatott. A sebészet főorvosa, a sármosan őszülő Vargha doktor mindenki kedvence volt. A város félistene. Talán még életében nem hibázott. Vagy, ha igen, akkor remekül tudta úgy intézni, hogy azért mások vigyék el a balhét. Tökéletes férj volt, tökéletes orvos és apa.

Bogi nagyon kicsinek érezte magát mellette. Rettenetesen kínlódott a biológiával, de a kémia sem ment neki. Épphogy négyes volt a legtöbb tantárgyból. Kivéve a rajzot. Abban remekelt. Főleg arcokat skiccelt. Sokszor kiült a parkba. Figyelte a pletykázó anyukákat, a visongó gyerekeket, az elmélyülten olvasó időseket. Csak figyelte és szívta be az emberi arc látványát. Rajzmappa mindig volt nála. Gyors vonásokkal örökített meg sok apró ráncot, keserűséget vagy az arcokra rakódó elmélyült gondolatot.
Még az általánosban, talán hetedik után döntött úgy, eladja egy-két munkáját. Nagyon büszke volt rájuk. Ügyes kis próbálkozások voltak, de egyelőre még nem volt bennük semmi Bogis. Mégis megvettek hármat a játszótéren. Anyukák, akik ájultan ismerték fel a homokozóban építgető gyereküket.

Ez volt maga a boldogság! Az ő munkáját, az őt tehetségét ismerte el valaki, sőt valakik! Szinte repült hazáig. Háromezer volt a keresete. Hatalmas összegnek tűnt negyedórai munkáért. Ami otthon várta, az nem volt a tömény boldogság. Pechjére mindkét szülője ráért. Így egyszerre kétfelől kapta a lerohanást. Az anyja visított. Hogy az ő lánya, akit oly nagy gonddal nevelt, akiről mindenki tudja, hogy  egyszer orvos lesz, a parkban piaci kofaként viselkedik. Rátukmálja idegenekre a vacak próbálkozásait! Koldul egy kis szánalmas alamizsnáért.

Bogi megsemmisülten állt az előszobában. Kezéből kihullott a mappa. Kicsúsztak belőle a rajzok. De olyan lassan, mint egy filmben. Párnak kilátszódott a sarka, meggyűrődött a folytonos hurcolászástól.

Az apja is megvetően nézett rá. A feleségére szintúgy. Ő soha nem vetemedett volna kiabálásra. Hideg tekintettel alázott. A szeme kékjéből sütött a fagy.

– Szedd össze ezeket! – mondta érces hangon.

Bogi nem mozdult. A feje zsongott az anyja hangjától, nem is hallotta, mint mond neki az apja. Csak a szemét látta, de a hangja nem jutott el az agyáig. Már megint hibázott. Újra szégyent hozott rájuk, pedig élete minden percében arra törekedett, hogy elismerjék.

– Ott a szemetes! Látni sem akarom őket! – szólt a főorvos újra. – Két hétig nem mehetsz ki a szobádból. Csak a suli és a tanulás. Értve vagyok?
– Igen
– Ennél többet nem tudott kipréselni a száján. Csak sírni ne kezdjen el. Ez lüktetett a fejében. Csak ezt az örömöt ne adja meg nekik.

Kibírta. Lehajolt. Összeszedte kicsinyke próbálkozásainak halmát és óvatosan a konyhai szemetesbe süllyesztette őket. Majd kiszedi, ha senki nem látja.

A második emeleten, a kis sarki beugróban ült Blanka, aki soha nem tanult. Most is a telefonjával szórakozott. Amikor Bogi meglátta, fellélegzett. Majd ő segít. Majd ő kitalálja, hogyan oldják meg a problémát.
– De jól nézel ki, hánytál? – Nézett fel Blanka a régi poént elsütve. A szemében apró szikrák táncoltak. Kevés dolog kavarta fel életének nyugodalmas állóvizét. Az a leszarokmindent-típus volt.
– Majdnem – Nem volt kedve a hülye játékhoz. Bőgni, kiabálni, szenvedni akart.
– Balhé volt otthon? Vagy mi van már megint?

Bogi arca olyan fehér lett, mint a frissen mosott lepedő. Kicsit megszédült. Lassan halászta elő zsebéből a tesztet.

Blanka szeme kikerekedett. Aztán elnevette magát.
– Jó vicc, de május van!
– Terhes vagyok. Még ha május is van.

Csend lett. Mindketten vártak. Bogi döbbenetet, Blanka meg lehetőséget arra, hogy kiderüljön, ez mégiscsak egy ócska tréfa. Ott állt a törékeny, apró barátnője a 16 évével, akiről azt hitte, hogy szűz, ehelyett terhesnek mondja magát. Megbolondult netán?

A gondolatok vad táncot jártak a fejében. A kinti langyos szellő megsuhintotta az arcát. Ettől észre tért.
– Márkéknál? – kérdezte túlontúl sokára.
– Igen, de húzz arrébb, mert le kell ülnöm.

Blankának eszébe jutott az a szombat. Elutaztak a szüleivel, ezért nem lehetett ott. Márk menő csávó volt a gimiben. Mindenki kitüntetésnek vette, hogy meghívta a névnapi bulijára. Igaz, hogy köze nem volt a névnaphoz, de jó alkalom volt arra, hogy mindenki elengedje magát. A fiú szülei lazák és nagyon gazdagok voltak. Ennél jobb párosítás pedig aligha kell. Az egész házat, a 650 nm-t ott hagyták a fiuknak buli helyszínként. És ha lehet ezt fokozni, megengedték a piálást. Igaz, kizárólag sörben állapodtak meg, de mindenki tudta, lesz ott sörön kívül sok más is.

Hogy Bogi hogy került be a meghívottak közé, senki nem tudta. Talán az apja miatt. Nem volt se jó csaj, se könnyen kapható. A meghívásnak úgy örült, mint pólyás a megtalált cuminak. Végre a Nagyok közt! Ott, ahová vágyott. És Blanka nélkül. Ez sem egy utolsó szempont.
– Soha nem mondtad el, hogy megtörtént! Hazug kis dög vagy! – kiáltott fel váratlanul a legjobb barátnő. – Megbeszéltük, hogy elmondjuk az elsőt.
– Nem is tudtam, hogy tényleg megtörtént.

Bogi megint azt érezte, leszidják. Nem erre vágyott. A szíve borzalmasan fájt. Azt sem tudta, hogy sikítson-e a félelemtől vagy leugorjon a másodikról. Ma reggel a klotyón nem az volt a legfőbb gondolata, hogy akkor ott őt valaki megerőszakolta. Jól tudta, valami történt azon az éjszakán, ott a szobában, amikor reggel egy pólóban ébredt bugyi nélkül. De erről senkinek sem mert szólni. Amikor magához tért, már pirkadt. A ház csendes volt. Minden zugban fetrengett valaki. Kitámolygott a fürdőszobába, megmosta az arcát és taxit hívott. Gyorsan összeszedte a holmiját és elhúzott.

Ennek már több, mint tíz hete. Semmire nem emlékezett, csak valami égető fájdalmat érzett alul. Persze szólni nem mert otthon. Nem hitték volna el neki, hogy valóban nem tehet semmiről. Az utolsó emléke az volt, hogy a kanapén unatkozva narancslét iszik. Legközelebb pedig már a hajnalra eszmélt.

A menzesze mindig is rendszertelen volt, ki-kimaradozott, fel sem tűnt neki először, hogy nem jött meg. Még az sem, hogy annyi idő elmúlt. Ám előző nap a drogériában látott egy nőt, aki terhességi teszt után érdeklődött az eladónál. Csak akkor, előbb egy perccel sem, vágott belé a gondolat, hogy akár terhes is lehet. Vett egyet ő is.  Az erőszak ténye feltört benne, de azonnal elnyomta a hatalmas félelem, mi van, ha kisbabát vár. Egész éjjel hánykolódott. Nem merte kibontani a dobozkát. Még a használati utasítást sem tudta elolvasni úgy remegett a keze. A szeme előtt köddé váltak a betűk és vagy húszszor nekifutott, mire kezébe merte venni.

Végtelenül gyávának, ostobának érezte magát, hiszen ilyesmi csak az olyan lányokkal esik meg. Vagy azokkal, akik sötétek, mint a vakond zsebe. Reggel, mikorra kellően összezuhant, már tudta, hogy csak kis pisi, kis várakozás és eldől minden.
– Jaj, istenem, ne hagyd, hogy terhes legyek – mormolta fél percen át. De isten nem ért rá ezekben a pillanatokban.

Blanka hosszan bámulta a szürke arcú “anyukát”. Sértett és dühös volt, közben meg mérhetetlenül szánta a kis verebet, aki úgy ült ott mellette, mintha kivégzésre várna.
– Mióta tudod, hogy baj van? – szólalt meg sokára szinte anyai gyengédséggel a hangjában. Hatalmas váltás volt ez.
– Hajnalban csináltam meg.
– Tudja valaki?
– Nem, csak te. Tíz hetes lehet…
– Akkor nem késtél el. Még van két heted, hogy elvetesd.
Két hét. Elvetetni… Hol? Hogyan? Mit fognak szólni a szülei? Nem lehet csak úgy megmondani nekik. Ezt nem. Ha megteszi, akkor vége az életének. Az apja kitagadja, az anyja gyűlölni fogja. A városban meg majd mindenki kaján vigyorral fogja nyugtázni, hogy még Tökéleteséknél is akad némi gikszer.
– Inkább meghalok – mondta váratlanul.

Blanka majdnem elnevette magát, annyira filmbeli volt ez a kitörés.
– Nem fogsz! Amíg én itt vagyok, addig biztos nem. Megoldjuk – hadarta valami felnőttes felsőbbrendű hangsúllyal, ami tőle eddig igen távol állt.
– De ki fog segíteni? És hogy tudom eltitkolni?
– Megoldjuk – mondta még egyszer a másik. – De most menjünk, mert kezdődik a kémia óra. Utána mesélned kell!

Az órák vészes lassúsággal követték egymást, ahogy mindig. Bogi üres tekintettel, szétrobbanni készülő szívvel valahol máshol járt. A nap folyamán most jutott először eszébe, hogy a magzat él. Először gondolta végig, hogy valami szemétláda az apja. Egy olyan görény, aki, azt sem tudja, hogy létezik. Nem is sejti, hogy mit csinált akkor. A legrosszabb, hogy azt sem tudja, ki volt. Nem tud az arcába csapni ököllel. Még szavakkal sem tud ütni.

Van egy apró lény a hasában, aki talán ott ficánkol hatalmas lakásában és nem sejti, nem sokára ki kell onnan költöznie.

Haragudott mindenkire, mert tizenhat évesen nem ilyen dolgokkal kellene foglalkoznia. Igaz, az érettségiig is volt még 2 év. De azért a kettő közt is lehetnek más problémái. Lehettek volna, ha akkor otthon marad.

Hirtelen erős hányinger tört rá. Forgott vele a világ és megingott a széken. De senki nem vett észre semmit. Aztán újra. Meg újra. Tudta, hogy ki kell mennie. Azonnal.

Valahogy engedelmességre kényszerítette a lábait. Odaintett a tanárnak és kifutott. Mintha kuncogtak volna mögötte. A mosdóban nem volt senki. Undorító szag töltötte be az egész helyiséget. Biztosan nem tegnap fertőtlenítették. Leroskadt a vécékagyló mellé és várta, hogy jöjjön az újabb inger. De nem az jött, hanem egy erős, szúró fájdalom. Mintha valaki vasmarokkal szorította volna össze a hasát. Nagyon fájt. Majdnem felsikoltott. Kezét a hasára szorította. Egy ér erősen lüktetett a halántékán. A bűz felkúszott az agyáig. A következő szúrásnál valami melegséget érzett a combján. És akkor ott, a bűzös, hideg vécé kövén összeroskadva eltávozott belőle egy élet, amiről csak aznap szerzett tudomást.

Nem töltötte el megkönnyebbülés. A két életet, a sajátját és egy idegenét használó testében nem volt már sem öröm, sem fájdalom. Mintha minden Vele ment volna. Csak azt látta, hogy véres a nadrágja és a kő is.

– Hát ennyi volt – gondolta. – Isten ma ráért törődni velem.

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here