Visszafogadsz?

Benedek kimerülten ült az ágy szélén és a telefonját bámulta. Nem értette, nem akarta érteni Janka üzenetét. A másik szobában még aludtak a nagyobbak, ami szombat lévén maga volt a csoda. Hétvégén voltak a legélénkebbek, mert tudták, hogy azok közösek.  Hét közben mindenki tette a dolgát, de ehhez szükség volt Benedek anyjára, aki kézben tartotta a dolgokat. Heti kétszer kivasalt, főzött is olykor. Délutánonként elhozta a legkisebbet az oviból. A leckéket már nem nézte meg, az az ő feladata lett este későn, amikor már összefolytak szeme előtt a betűk.

A két nagyobbik sokáig hiányolta Jankát, de fél év elteltével belenyugodtak. Benedek gyanította, hogy ez közel sem volt így, de nem akarták szomorúságát tetézni. Két gyerek, akik bölcsebben és türelmesebben elfogadta a megváltozott helyzetet, mint ő.

 
 

Kinézett az ablakon, és látta, hogy a szemközti tető fénylik. Nemrég esett, talán enyhíti a hetek óta tartó forróságot, gondolta. Ideje lenne, mert a kert kiszáradt, a rózsafák, amelyeket két éve ültetett, bánatosan kornyadoztak. Nem volt ereje öntözni őket, és eső négy hete nyoma sem volt. Csak a meleg szél meg a fűtött kemence érzését hozta ez a nyár.

A diófa alá tavaly készített egy asztalt hosszú paddal, lánya odakuporodott rajzolgatni. Megtámasztotta hátát a fa törzsénél és az ölébe téve a mappát órákon át rajzolt. Kicsit aggasztotta, hogy soha nem akarta megmutatni, hogy mit. Sejtette, hogy köze lehet az anyjához, aki három éve ment el. Szinte napra pontosan. Akkor nem volt ekkora hőség, sőt egészen hűvös, esős július volt. Amikor közölte, hogy nem tud megmaradni ebben a házasságban, Benedek ugyanúgy nem értette szavait, mint ezen a hajnalon. Janka harminchárom éves volt, már nem kamasz, nem könnyű felindulásból házasodtak össze tizenkét éve. Igazi szerelem volt köztük.

Igazi, legyintett keserűen. Hogy lenne már igazi, ami egyik napról a másikra elmúlik? Lehet, hogy ő volt ostoba, hogy annak hitte. Jankát első pillanattól kezdve szerette. Még általánosból. Olyan talpraesett, nagyszájú lány volt, amilyenek őt mindig elvarázsolták. Ki merte mondani, ami bántotta, és nem sokat töprengett, szavaival üt-e vagy simogat. Volt nyíltságában valami érdes, de Benedek hozzásimult az évek során és már nem sebezték meg a felesége száján hirtelen kibukó szó-pengék. Pedig élesek voltak és néha mélyebben vájtak a szívébe, mint ahogy megérdemelte volna. De Janka az Janka volt, és ezzel együtt fogadta el. Beleillett élete puzzle-jába, legalábbis tizenkét éven át.

A feleségében végbement változásokból semmit nem vett észre. Janka nem lett sem kedvesebb, sem mogorvább. Nem voltak együtt ritkábban a megszokottnál, és szeretkezéseik intenzitása sem csökkent. A tízes skálán hetes volt. Ő nem bánta, mert már rég tudta, hogy a szex lehet fergeteges, de általában nem a házasságban és nem két fáradt ember között. A munkahelyén néha beszélgettek ilyesmiről. Már nagyjából mind belekóstolt egy-egy házasságon kívüli kalandba. Azt istenítették, de fel sem merült bennük, hogy elhagyják a feleségüket egy másik nőért.

A házasság és a szex két különálló dolog, mondta gyakran Péter, a legjobb haverja. És megsértődött, ha azt válaszolták neki, hogy a neje valószínűleg nem egyezne vele. Ilyenkor megrántotta a vállát és csak annyit mondott, ő szereti a feleségét. A többiek bólogattak, senki nem kezdett kioktató szövegeket nyomni.

Benedek sose csalta meg Jankát. Természetesen előfordult, hogy ottfelejtette a szemét egy-egy formás fenéken, de ki az ördög ne tenné, amikor az utcán haladva percenkét tíz nő jön, megy, és nem rejti sok ruha alá testét. Majdnem mindegyiknek kinn van a melle, vagy a feneke van tálalásra kész állapotba. Neki mégse jutott eszébe, hogy a látványon túl másra vágyjon. A szerelem azt jelentette, hogy ilyesmivel nem kell foglalkoznia.

Janka is, mint a többi nő, folyton fogyókúrázott, nem sok eredménnyel. A derekáról a háj nem tűnt el és egy kis pocakja is maradt a három gyerek után, de ettől függetlenül csinos volt. Ízlésesen telt, ahogy a női magazinok mondanák. Bejelentése előtt fél évvel futni kezdett, akkor azért leszaladt róla pár kiló. Az étkezésüket is átalakította, már nem ettek folyton tésztát, pizzát vagy kenyeret.

Aznap szabadnapos volt. Elvitte a gyerekeket az iskolába, Esztit az oviba, és amikor hazaért, az előszobában belebotlott a bőröndbe. Abba, amibe utazáskor szoktak pakolni. A legnagyobb szürkébe. Amikor kinyitott az előszobaajtót, nekiütődött a sarkának. Janka a konyha küszöbén cigarettázott. Benn sose tette, de akkor érezhetően ideges volt. Látta, hogy remeg a keze. Nem sokat beszélt. Összeszedett mondanivalóján érződött, hogy készült erre a pár mondatra. Azt mondta, megfullad. Nem bírja már ezt a monoton életet, amelyben egy csepp öröme sincs. Ha nem megy el, megbolondul. Próbálja meg Benedek ezt elfogadni, bár tudja, ez képtelenség. A gyerekeknek hagyott egy levelet, kérte, adja át nekik és ne mondjon nekik rosszat róla. Ő nem tud így élni tovább.

A férfi hallgatott. Nem fogta fel a szavak értelmét. Ha marad, megbolondul? Ez mit jelent? Hiszen anya és feleség.  Mi lesz a gyerekekkel és vele? Nincs öröme a mindennapokban? Az hogy lehet, hiszen látta nevetni, bár az is igaz, hogy mostanában kevesebbszer. Amikor végül azt kérdezte tőle, hová megy, a nő legyintett. Jobb, ha nem keresik egymást egy ideig. Majd üzen. A gyerekek rugalmasak, meg fogják érteni, a kisebb meg amúgy sem fogja fel még. Benedek jó apa, nem lesz gond.

Azzal fogta bőröndjét és a táskáját, majd anélkül, hogy még egyszer a férjére nézett volna, kinyitotta a bejárati ajtót. A kapu előtt egy szürke Toyota várta. Sofőrje nem szállt ki. Benedek már nem nézte végig, ahogy beszáll, mert addigra a szél becsapta az ajtót, amely hatalmas csattanással zárta le a távozást. Mintha a házasságukat is, futott át az agyán.
A következő hónapok élete legnehezebbjei voltak. A két kisebbik átköltözött az ágyába és szorosan mellébújva tudtak csak elaludni. A nagyfiú nem sírt egy pillanatig sem, de kétszer is behívatta a tanítónő, mert verekedett.

És lassan beleszoktak az új helyzetbe. Benedek sose tudott eléggé hálás lenni anyjának a segítségért. Janka szülei már nem éltek, így csak egyfelől kapott segítséget. Néha a szomszéd néni is átszaladt és hozott nekik fánkot meg krémest, de nem örült neki, mert ez azzal járt, hogy szörnyülködött a világ miatt, vagy sajnálkozott rajtuk. Mindkettőt utálta. Legszívesebben lemondott volna a süteményről is, de a gyerekek bánták volna.

Három év. Janka talán, ha négy-öt alkalommal telefonált, akkor is rejtett számról. Mindig annyit akart tudni, jól vannak-e, természetesen fizikailag, és közölte, hogy ő is megvan. Hogy a lelkük rendben van-e, azt nem kérdezte.

A férfi nem gyűlölte. Sőt, be kellett vallania magának, hogy szereti. Továbbra is. Talán erőtlenebbül és csalódással a szívében, de akkor sem múltak el az érzései. Éjszakánként felriadt és a nő testére vágyott. Olyankor kiment a fürdőbe és könnyített magán.

Még néha felmerült benne, hogy felesége vajon boldog-e? Vajon most azt az életet éli, amit szeretne? És ha igen, kivel? Aztán elhessegette a kérdéseket és tette a dolgát. A fiúk a cégnél sokáig tapintatosan nem kérdezgették, olykor pecázni vitték a nagyfiát, és bevették pókerezni is. Kialakult egy jó kis banda, amely segített neki elfeledtetni a hétköznapok kínzó magányát.

Egyszer haragudott csak meg nagyon. Anyja egy telefonbeszélgetés alatt lekurvázta Jankát. Az a nő, akinek a vágyai fontosabbak, mint három gyereke, az nem lehet más, kiabálta idegesen. Benedeket szíven ütötte az ítélet. Gondolt ő cifrábbakat is a feleségéről, de más szájából hallani mindezt fájdalmas volt. Mégse adott neki igazat.

Ezen a hajnalon azonban megtörtént, amire nem számított. Öt óra alig múlt, amikor meghallotta, hogy üzenete érkezett. Nem túl lelkesen nyúlt a telefon után. Janka írt.

Vissza akart térni. Könyörgött, hogy bocsásson meg, és adjon neki még egy esélyt.

Több, mint ezer napja nem látta. A gyerekeknek húszezernél több órát kellett átélniük nélküle. A legkisebb meg sem ismerné. Nézte a telefont, majd letette az ágy mellé.

Az eső hangosan táncolni kezdett a szomszéd ház cserepein. Egészen sötét lett, és egy fényes villám után, megdördült az ég.

– Apa, félek! – nyújtotta kezét felé egy álmos arc. Esztié.

– Nincsen semmi baj – suttogta. – Itt vagyok. – És megsimogatta a takaró alól kibújó izzadt fejecskét. – Én itt vagyok!

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here