Most itt ülsz mellettem ezen a szebb napokat látott margitszigeti padon, és az egyetlen értelmes gondolat, ami eszembe jut, hogy miért nincs cigaretta a kezedben. Ilyen az, amikor a filmekben megáll egy pillanatra a világ. Belefagyott a fecskeraj az őszi égbe, a fűszálakat nem ringatja az augusztusról itt felejtett szellő. Szögegyenesen várnak a válaszomra. Mert épp az imént kérted meg a kezem.
Túl korán találkoztunk, vagy éppenhogy jókor? Én épp csak betöltöttem a tizenötöt, te pár nap híján kerek egy évvel vagy idősebb nálam. A gimnázium egy hetvenes évekből visszamaradt, ronda betonépítmény volt – nekem mégis maga a paradicsom. Magam mögött hagyhattam az általános iskola poklát: a rémes, gúnyolódó osztálytársaimat, akik nyolc év magányra ítéltek.
Megtudtam, hogy nem velem van a baj; az osztálytársaim voltak túl éretlenek, buták, és gonoszak. Főleg a lányok. Itt hamar új barátokra leltem, és ez nekem már bőven elég lett volna. De aztán jöttél te. Egyre inkább kerested az alkalmat, hogy kettesben lehessünk, én pedig nem értettem, ugyan mit láttál meg bennem. Ráadásul a lányok imádtak – a vakmerőbbek még szerelmeslevelekkel is bombáztak.
Aztán ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, beléd estem – nem is estem, zuhantam, teljesen megrészegültem a szerelemtől.
Mintha egy vastag függönyt húztak volna a világ és a szemeim közé: előbb láttalak téged, és csak aztán minden mást. Vagy talán te voltál inkább az egész világ? Igen, így volt. Mintha szívet cseréltünk volna, és ugye a szív működése nélkül az ember nem marad életben. Veszélyes játék.
Fél év után már nagyon akartál – de én ilyen fiatalon még nem álltam készen. Húztam-halasztottam, sírtam, rettegtem, de egyszerűen nem ment. Te pedig azt hitted, nem szeretlek. Tehetetlen dühödten úgy viselkedtél, mint valami lelki hentes: egyik héten lehoztad nekem a csillagokat, a következőn otthagytál a sötétben. Megcsaltál, nem is egyszer, én pedig visszafogadtalak, mert nálad volt a szívem. Máskülönben belehaltam volna.
Miután végleg nemet mondtál nekem, hónapokig egy élőhalottként próbáltam tettetni, hogy minden rendben. Végül évekkel később megtanultam úgy nélküled élni, hogy még mindig szerettelek. Bár a szívem még nálad volt, reméltem, hogy egyszer visszakerül a testembe. És akkor szabad leszek.
A nagy láng szerencsére elmúlt – ez nem felemelt minket, hanem kegyetlenül majdnem elégetett mindkettőnket. De évente egyszer valamiért mégis találkozunk. Talán mert még mindig tökéletesen passzol a szíved a szívemhez. Ez annyira természetes.
Nemet mondok neked, nem megyek hozzád feleségül. Túl sokszor döftél oda tudatosan, ahol a legjobban fájt. Oda a bizalom. Persze biztos leszek újra szerelmes, de nem így, nem ilyen őrült hévvel. Már megtanultam nélküled élni. Már megtanultam magamat megbecsülni. Nem tudom tőled teljesen visszakérni a szívemet, és te sem tudod visszavenni egészen a tiedet. De ez a szerelem annyira hatalmas volt, hogy egyfajta sötét árnyékként már a Napot is eltakarta. Én pedig szeretnék még élni.
fotó: Pinterest
