Kata riadtan, verejtéktől átitatott pólóban ébredt fel. Az éjjeliszekrényen álló vekkerre pillantott, a sötétben alig vette ki a mutatókat. Hajnali 3 óra 45 perc. Pedig aludnia kéne. Nagy nap lesz a mai. Hisz úgy döntött, visszatér az élők közé.
Nem is tudta, mi vette rá igazán. Mindig az a befelé forduló típus volt; gyerekként is zokszó nélkül elfogadta a társai akaratát, és inkább csendben meghúzta magát. A szerelem nagyon korán, a szalagavató bálján rátalált. És bár édesanyja könyörgött neki, hogy ne tegye, 20 évesen férjhez ment, 21 évesen pedig már érkeztek is a lányok. Kata úszott a boldogságban: szerető férj és egy meseszép ikerpár – el sem hitte, hogy ilyen korán révbe ért. Minden idejét a családja boldogságának szentelte, tette ezt a legnagyobb odaadással és örömmel. Két évvel később aztán újra teherbe esett. Ezúttal egy kis herceggel ajándékozta meg őket a sors.
Aztán amikor a lányok betöltötték a 19-et, és egyetemre menvén kirepültek a fészekből, valami megváltozott. A férjével még mindig imádták egymást. Kata valahányszor ránézett, ugyanazt a boldogságot érezte, mint az anyakönyvvezetőnél, amikor kimondta a jövőjét meghatározó „igent”-t. Mégis rászakadt valamiféle magány. A fia, Zsolt 17 évesen már szintén nem kért az anyai nevelésből.
És ekkor rájött, mi a baj. Egyetlen barátnője sincs.
Eddig azt hitte, él, nagyon is él, legfeljebb csak mások számára egy szokatlanul kicsi közegben, a családjában, a családjáért. Másra egyébként sem lett volna ideje, az anyaságot pedig nem akarta félvállról venni. De közben egy percig sem gondolt a saját jövőjére. Jussanak be a gyerekek egyetemre, legyenek szeretve, etetve, váljon belőlük egészséges felnőtt – nem úgy, mint a mai fiatalokból, akik mind valahogy lelki sérültek.
Azt azonban valahogy sosem tudta elképzelni, hogy a gyerekek felnőnek. Lelki szemei előtt valahogy mindig csak a mosolyuk lebegett előtte, kortalanul. Az évek pedig gyorsabbak peregtek, mint várta, sok eseményről azt sem tudta eldönteni, hogy tavaly vagy tavalyelőtt történt-e.
Negyven évesen Katára rászakadt a szabadság. Két évre teljesen maga alá zuhant; amikor pedig Zsolt is elköltözött, egy felesleges, értéktelen bábunak érezte magát. Az utolsó fél évben kénytelen volt nyugtatókat szedni.
Ekkor csörrent meg váratlanul a telefonja. Ismeretlen szám hívta.
Kata rossz szokása szerint idegesen bámulta a mobil képernyőjét, csak a hatodik csörgésre vett magán annyira erőt, hogy felvegye.
– Halló…
– Szia, Erzsi vagyok, szombaton lesz az osztálytalálkozó, de még nem jeleztél vissza. Nem olvastad Facebookon?
Kata nagyot nyelt. Lelki szemei előtt lepergett a találkozó jelenete: valószínűleg az osztály fele jól menő vállalkozó, teli élményekkel, sikertörténetekkel, egy izgalmas élettel. És ő mit mondana? Hogy van három gyereke? A gyerekes sztorik senkit nem érdekelnek, legfeljebb mindenki illemből érdeklődő arcot próbál vágni.
– Hát, nem is tudom, az a helyzet, hogy…
– Na, jó lesz! Arra gondoltam, hogy előtte beülhetnénk valahova kávézni, aztán mehetnénk együtt!
Olyat érzett, amit évek óta nem: izgalomba jött. Mintha újból friss levegőhöz jutna. Ő, egy kávézóban, barátnősen? Erzsi mindig is kedves volt hozzá, folyton feldobta a hangulatát egy-két illetlen viccel. Összeszorította szabadon maradt öklét, majd gondolkodás nélkül kimondta, mielőtt még visszakozhatna:
– Rendben, találkozzunk! Hol és mikor pontosan?
A szíve még mindig hevesen vert, mikor letette a telefont. Annyi dolga van még! Ruhát kell nézni, fodrászhoz elmenni, meg úgy egyáltalán, összeszednie magát. A szeme sarkából látta, ahogyan a férje zsebre tett kézzel, elégedetten mosolyog. Talán másnak nem nagy dolog elmennie egy találkozóra, de neki minden bátorságára szükség lesz hozzá. És mégis meglépte.
fotó: Pinterest
