Igen, hárman vagyunk. Régóta. Hogy pontosan mióta, nem tudom, de én nyolc hónapja fedeztem fel. Tizenhat éve élünk házasságban, vaknak kellett volna lennem, ahhoz, hogy ne vegyem észre a változásokat. Amikor egy férfi a negyvenes éveinek elején hirtelen elégedetlen lesz önmagával, edzeni kezd, vesz pár új holmit, akkor kapuzárási pánikra gondolunk vagy egy másik nőre. Természetesen ez utóbbi sokkal gyakrabban fordul elő.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Már két évvel ezelőtt felmerült bennünk a válás gondolata, de lusták voltunk hozzá. Ugyanilyen lusták voltunk az egész házassághoz is. Éltünk valami unalmas posványban, az ajtóban futtában adtunk egymásnak egy puszit és kész. Legtöbbször már azt sem, mert rájöttünk, felesleges. Minek játszottuk volna el, hogy szeretjük egymást?
Tizenhat év. Ötezer-nyolcszáznegyven nap. Ennyi ideje veszünk részt egymás életében hol aktívan, hol lagymatagon. Már nem okoz gondot, ha Szilárd elutazik, legfeljebb két napig nem kell főznöm és ennek örülök. A gyerekek is elvannak jól, hiszen mindkettő kamasz, nem lóg már rajtunk.
Így én eljárhatok táncolni, sőt beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra is. Kínaiul tanulok puszta szórakozásból. Nem hiszem, hogy valaha hasznát veszem, de nem számít. Lekötöm magam valamivel.
Két évvel ezelőtt végül azért nem váltunk el, mert még hitelünk volt, de azóta ez a teher is lekerült a vállunkról. Be kell vallanom, én arra várok, hogy Szilárd lépjen. Valószínűleg ő nem fog, mert sokkal kényelmesebb annál, hiszen gondoskodom róla, vasalok, főzök rá. Cserébe ő is bőven ad haza pénzt. Talán az egésszel nem lenne semmi gond, ha nem tavaszodna megint, és nem venné elő az embert valami nyugtalanság. Szétfeszít egy ismeretlen, furcsa erő. Nem vagyok jól, bár tagadom, még Jucival se vagyok őszinte, pedig gyerekkori barátnőm. Neki se akarok panaszkodni, mert mindig azt mondja, hogy nekem igazán jó életem van. Néha lekiabálnám a hajat a fejéről… Vajon direkt nem veszi észre, hogy boldogtalan vagyok, vagy nem érdekli?
A tavaszi megújulás fényében eldöntöttem, hogy új szemüveget csináltatok magamnak. Valami dögöset, menőt, amilyenben pár éve Sophia Loren pózolt. Nem hiába hallottam eleget, hogy a szemüveg öltöztet. Még nem vagyok öreg, negyvenkettő, de néha hatvankettőnek látszom. A zumba azonban segített kicsit felrázni bennem a nőt.
Szerencsés alkat vagyok, nem híztam el és a melleim se ereszkednek még. Lehetnék jó nő is, de azt hiszem, átlagos vagyok. Egy hétköznapi boldogtalan feleség, akit unnak, és aki unja a férjét. Élünk egy szürke házasságban, amelyből egyikünk se akar kilépni.
Így hittem eddig.
Nyolc hónappal ezelőtt azonban a laptopon találtam egy nyitva felejtett mailt. Ennél közhelyesebb lebukást senki se kívánhatna magának. Elolvastam kétszer is, majd szépen kiléptem belőle. Gondosan bezártam az oldalt, hogy a férjem ne jöjjön zavarba, ha meglátja, hogy úgy felejtette. A mailben fénykép is volt. Pontosabban kettő.
Vajon ki küld ma már így fotót? Nem praktikusabb telefonon keresztül?
A képen egy harmincas, karcsú, nagyon csinos nő szerepelt. Az egyiken napozott a strandon persze kétrészesben, lapos hassal és menő napszemüveggel a feje tetején. A másikon csupa mosoly volt egy kertben, ahol épp valamit ivott egy asztal mellett. Egyszerű helyzet volt, semmi manír nem volt benne, de mégis sütött belőle a szexualitás.
Ha papírból lett volna, akkor elejtem, az biztos. Így csak nézegettem egy ideig, és arra gondoltam, velem sincs ez másként, mint a legtöbb ismerősömmel. A házasságtörés szinte a házasság része lett az elmúlt évek során. Lassan azt is meg kellene határozni, hogy a jóban-rosszban fogadalom mellé kimondjuk, hogy szeretővel és könnyű nőcskékkel együtt, amíg a halál el nem választ. Sokkal tisztességesebb lenne, mint azt az ócska szöveget szajkózni fehér ruhában és remélni, hogy megússzuk. Senki nem ússza meg. Csak egyesek a homokba dugják a fejüket, míg mások belehalnak. Régen talán én is így lettem volna, de elmúltak ezek az idők.
Visszakanyarodva a szemüvegemhez. Egy májusi pénteken kinéztem magamnak egy szalont a legnagyobb plázában. Besétáltam, és mielőtt megrohamoztam volna, még gyorsan vettem magamnak egy cuki szandált. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a szandál lesz az aznapi vigaszajándékom.
Alig kezdtem válogatni a keretek között, amikor belépett egy nő, aki ismerősnek tűnt, de nem tudtam hová tenni. Csak ketten voltunk benn, meg az eladó. Arra gondoltam, talán egy régi kolléganőm, vagy a gyerekek óvónője, csak megöregedett, de sehogy se stimmelt. A nő harminc körül lehetett. Magas volt és nagyon vékony.
Oldalra sandítottam, és akkor beugrott. Persze, hogy ismerem: ő a férjem szeretője.
Amikor megszólalt, kicsit megdöbbentem nyávogós hangján, de lehet, hogy a férfiak az ilyen picsákat szeretik, mert kislányosnak tűnnek? Nem bírtam ki, hogy ne bámuljam. Alaposan végigmértem, és megállapítottam, hogy biztosan keményen fogyókúrázik, vagy túl vékony a bokája az én ízlésemhez mérten. Igaz, hogy akadt a családban már, akinek ez bejött, nem volt fontos, hogy nekem is tetsszen.
Kicsit csalódtam Szilárd ízlésében, de lehet, hogy a képek után jobb nőnek gondoltam. Így megnyugodtam. Kihúztam magam és azonmód találtam egy szenzációs keretet, amelyben Sophia Loren elbújhatott volna mellettem.
A kis nő még tétovázott, próbálgatott és nem figyelt rám. Akkor jöttem rá, hogy nem ismer engem. Soha nem látott, így helyzeti előnybe kerültem. Láttam, hogy a drága nem tud dönteni, de aztán választ egy közönséges napszemüveget és amellé egy öngyújtót az egyik ajándékos vitrinből. Biztosan tudtam, hogy nem magának. Pár napon belül majd viszont fogom látni a Zippot otthon, erre mérget vettem. Szilárd két nap múlva negyvenkettő lesz, tehát neki szánja.
Fizettem és távoztam. Nem mentem messzire. Gondoltam, megvárom. Megkérdezem tőle, mi a terve a férjemmel, mert mindkettőnknek könnyebb lenne, ha tudnánk, mire számíthatunk a másiktól. Elég sokáig szöszölt még odabenn, de nekem volt időm. Amikor kilépett, elindult épp felém. A mailből tudtam a keresztnevét, ezért nem okozott gondot megszólítanom:
– Gina! Megállna egy percre?
Az arcára rajzolt döbbenetről sajnálatos módon nem csinálhattam fotót, pedig megérte volna. Az első csodálkozás után, benne is felmerült a kérdés, hogy ki lehetek én, hiszen ha Jehova tanúja vagyok vagy netán parfümügynök, biztosan nem tudom a nevét.
– Maga kicsoda és honnan ismer engem? – kérdezte éles hangon. A nyávogás érdekes módon hiányzott a hangszínéből.
– Látom, nem ismer engem. Hadd mutatkozzak be: én vagyok a szeretője felesége.
Az álla szó szoros értelemben leesett. Azonnal láttam, hogy a fogsora tökéletes. Már csak a manduláját kellett volna megvizsgálnom, mert kis híján leláttam a torkába.
A feléje nyújtott kezem meglepetésében elfogadta.
– A Rita… – mondta sokkosan. – Mit akar tőlem? Jelenetet akar rendezni?
Elmosolyodtam. Elengedtem puha kezét, szorongassa azt csak a férjem.
– Dehogy akarok. Szeretném meghívni egy kávéra, beszélgessünk. Rendben?
Olyan delejesen bámultam a szemébe, hogy csak bólintani tudott.
Megbabonázva jött mellettem és pár pillanat múlva már egy hangulatos kávézó asztalánál ültünk mindhárman. Ketten fizikailag, egy fő pedig említés szintjén.
Gyorsan rendeltem két kávét, neki cukor nélkül, de tejjel, mert azt kért.
– Tudja mit, tegeződjünk, hiszen van közös érdeklődési körünk. A férjem valószínűleg érdekel téged, mert pár hónapja biztosan tart a viszonyotok.
Megpróbálta összeszedni magát. Még mindig nem tudta, vajon leöntöm-e a forró löttyel vagy valóban barátságosan akarok-e csevegni. Ezért hátradőlt a széken, kizárt az aurájából és hallgatott.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte nagy sokára.
Én akkurátusan megkevertem habos kávémat és lenyaltam a kanalat, habár tudtam, hogy illetlen.
– Én? Inkább az a kérdés, hogy te mit akarsz a férjemtől.
– Szeretem Szilárdot. Jobban, mint te valaha is. Mindent megadok neki, amit te nem. Velem boldog – bukott ki belőle, közben idegesen remegett a szemhéja.
– Szereted? Ismered egyáltalán? Mit tudsz te róla?
– Igenis szeretem. Tudom, hogy vicces, intelligens és kedves. Szereti a főztöm, és mindig dicséri az illatom.
Ezen hangosan felnevettem. Ha ezeket szereti, akkor nem ismeri. Szilárd mindenki főztjét szereti, mert hatalmas zabagép és cseppet sem válogatós. A parfüm… No, az már más kérdés. A gebe csajnak biztosan édeskés illata van, mert a férjem azt díjazza.
– Rendben. Ez mind szép és jó. Mit akarsz tőle? Ugye tudod, hogy két kamasz gyereke is van?
– Mit képzelsz te rólam? Tudom, persze. De ez nem számít. Én szeretem a gyerekeket.
– Remélem, a kamaszokat is…
– Azokat is.
– Akkor ez rendben is lesz.
A nő szeme elkerekedett. Megállt a kezében a csésze, és nem értette, mit akarok közölni vele.
– Gina, neked adom a férjem. Vidd! Egészségedre!
Azzal felálltam és a pulthoz léptem fizetni. A szemem sarkából még láttam, hogy aznap másodszor maradt tátva a szája a férjem szeretőjének.
fotó: Pinterest
