A színészmesterséggel úgy voltunk falun, hogy tudtuk, hogy van, de nem érdekelt senkit. Persze a rajongás nem maradt el, hiszen, ha a vásznon valaki jóképű, akkor az, nagyon is az. Mégis volt valami csendes lenézés ebben a rajongásban, mert falun a munka csak a fizikai munkát jelentette. Holmi bohóckodás, járjon érte akármennyi pénz vagy dicsőség, nem számított fontosnak.
Tehát voltak a színészek valami világvégén lévő Hollywoodban, és volt az egyszeri ember a faluban, aki beült a moziba, de csak úgy módjával, és utána kellő gőggel ki is jelentette, hogy márpedig olyasmi, amit ott látott, nincs is.
Anyám az ötvenes években volt fiatal lány, amikor a nagyok bontogatták szirmaikat. Azok, akikre manapság úgy emlékszünk, mint Hollywood örökös csillagai.
Adva volt tehát egy egyszerű falu, ami semmiben nem tűnt ki a többi közül, sem álló, sem folyóvíz nem színesítette, lapos volt és kacskaringós. Ezt azért fontos emlegetni, mert igen messze volt Amerikától, és igen jelentéktelen is.
Anyám, aki talán valaha álmodozott arról, hogy színész lesz, hamar rájött, hogy onnan kikerülni, a világot jelentő deszkákat óvatosan koptatni sem tudja soha. Maradt a rajongás. Volt egy doboza, amiben soha nem kutakodhattam egyedül. Tudtam, mi van benne, láttam már párszor, de azért a titok továbbra sem hagyta nyugton a fantáziám.
A kopott cipős dobozban újságkivágások, mozijegyek és mindenféle kacat társaságában volt pár kincs. Ez a kincs értékesebb volt az aranynál. Dedikált fényképek voltak Doris Daytől, Tony Curtistől, és anyám legfőbb „szerelmétől”, John Wayne-től. Bár ez utóbbi csalódás lehetett neki, mert minden alkalommal, amikor belekukkanthattam a szent ládikóba, megjegyezte, hogy az a kalapos úr öregkori képe.
Olykor megfoghattam. Egy képeslap volt tulajdonképpen, amit előre dedikáltan nyomtattak, viszont a pecséten 1957 és Los Angeles állt.
Nagyon izgatott, hogy a címzés stimmelt. Biztos voltam benne, hogy az említett sztár azt sem tudta, merre van Európa (bocsánat!), de a fényképe odatalált a földrész egyik kicsiny falvába. Nem kallódott el, a postás nem akarta kidobni és miután átjutott pár kézen-közön, senki nem vágta zsebre. Már ettől különleges volt az egész. Anyám áhítattal nézte minden egyes alkalommal, és kamasz voltam, mire nagy nehezen nekem adta.
Vele együtt a rajongást is. Azok a távoli világok, mosolyok, csodálatos kosztümök, amelyek a filmvásznon életre keltek, engem sem hagytak nyugton. Folyton szerelmes voltam valakibe, és ahogy kamaszodtam, egyre komolyabban gondoltam ezeket a szerelmeket, pláne, hogy eldöntöttem, felkutatom egyiket-másikat. Hatodikos lehettem, amikor a Sándor Mátyás-láz felütötte fejét mifelénk.
Nem, én nem Bujtor Istvánba voltam szerelmes, hisz ő nekem nagypapakorúnak tűnt, főleg fehér szakállal, én a lelkes, csupa romantikából szőtt Báthory Péterért éltem-haltam. Ez utóbbi nem túlzás. Egy nap valami csoda folytán a Bravoban megjelent egy hír róla, és annyit megértettem, hogy Münchenben él. Ez elég volt nekem, tudtam, hogy anyám útját kell járnom, írnom kell Báthory Péternek, alias Jacques Breuernek egy dedikált fotóért, mert az életem múlik rajta.
A Bravoból kivágott lapocska, amit egy barátnőmtől rimánkodtam el, ki tudja mit ígérve érte, az ágyam melletti szekrényként került, és úgy néztem a tévét, hogy fél szemmel mindig a csodás papírlapra pillantottam. Anyám sokáig nevetett rajtam, aztán gúnyolódott, majd egyre dühösebben vette tudomásul, hogy odavagyok egy lányos képű színészpalántáért. Hiába vártam tőle megértést, nem díjazta a lelkesedésem. Odáig fajultak a dolgok, hogy lassan elkezdtem félteni a drága kincsem, mert ismertem anyám. Szemrebbenés nélkül képes lett volna összegyűrni és kidobni, mondván, eszement vagyok.
És végül eljött a szent elhatározás pillanata. Összeszedtem akkori német tudásom gyenge morzsáit, majd megkörnyékeztem a némettanárom, és kértem, segítsen már egy tisztességes fényképkérő levél megírásában. Hogy a címet nem tudtam, nem zavart. Elvégre, a világhír az világhír. Egy világoskék, hadd ne mondjam, gyönyörű borítékra ráírtam, hogy Jacques Breuer, München, Schauspieler, és elengedtem a vakvilágba. Még a galambposta is megbízhatóbbnak tűnt, mint az én címzésem, de a szerelem és a vakhit már csak ilyen.
Ha anyámnak Los Angelesből jöhetett válasz, miért ne jöhetne nekem az akkori NSZK-ból? És a csoda megtörtént! Születésnapom másnapján, amikor a májusi nap szebben ragyogott, mint addig bármikor a világmindenségben, a postás már kora reggel szólt, hogy ugorjak be, levelem jött, nem viszi ki, úgyis ott megyek el a posta épülete mellett minden nap. És én, a tizennégy éves tini, aki biztosan nem volt olyan érett nagylány, mint a maiak, berepültem a posta erősen festésre váró épületébe, és ott kezembe nyomták a levelet. A feladó pedig pontosan az volt, akit vártam: Báthory Péter, aki lelépett a vászonról, hogy kis falusi rajongója szívébe nyilakat lődözzön.
Óvatosan nyitottam ki, semmi feltépés, mert a boríték is érték volt, és kihullott belőle a dedikált kép. Sajnos, nem Báthory Péteré volt, hanem egy nagyon is mai színész srácé, aki nem úgy nézett ki, mint a filmen. Csalódottságomat erősen palástoltam még magam előtt is, azt azonban tudtam, hogy nem tetszik. Ilyesmit persze nem lehet csak úgy bevallani, hiszen akkor ért hozzám az égi csoda, ezért erőltetett lelkesedéssel mutogattam a barátnőimnek, hadd egye őket a sárga irigység. Hogy ette-e, nem tudom, de délutánra összeszedtem magam annyira, hogy örülni tudjak. Elvégre a családi rajongás anyáról, lányra szállt és tulajdonképpen ugyanazt éltem meg, amit anyukám az öregedő John Wayne láttán.
Talán a legfájdalmasabb az volt az egészben, hogy meg kellett értenem, a vásznon lévő emberek nem istenek. Ez abban a rajongói időszakban kemény arculütésnek tűnt.
A fotó ma is megvan… Az öreg cowboy képét azonban valaki kitépte a sztárokat tartalmazó füzetkémből. Nem tudom, hogyan történhetett, de csak szakadozott lapszél maradt utána. Ahogy tulajdonképpen minden híres és kevésbé híres ember után.
fotó: Pinterest
