Egy már nem létező szülinap margójára….

Egész nap arra gondoltam, hogy annak, aki már nem él, van-e még születésnapja? Van-e még születése, élete, gondolata, emléke annak, aki elhagyta a földi létet?

Ez a világ nagyon földi, nagyon anyagi és nagyon halandó. Hihetetlen gyorsasággal száguld végig az idő az életünkön. Bármennyi figyelmeztetés, bármennyi jel is kerül az utunkba, nehezen hisszük el, hogy az élet véges. Nem, majd mi halhatatlanok leszünk.

Mi esemesezhetünk az autóban nyugodtan, mi kiabálhatunk a párunkkal nagyon csúnyán, hanyagolhatjuk a gyerekünket, mert nekünk van időnk. Nem hisszük el, hogy egyszer nem vár bennünket a felébredés kora reggel, amit szívből utálunk.

 
 

A szülinap, amelyre gondolok egész nap, 75 éve volt. Semmit nem tudok róla, mert nem ismertem igazán a nagymamámat, aki világra hozta az édesanyámat ezen a napon. Nem láttam őt fiatalon, nem mesélt nekem és nem is volt túl barátságos hozzám. Gyerekként csak egy ősz hajú, remegő kezű öregasszonyt láttam, aki folyton panaszkodott és sírdogált.

Néha hallottam róla, hogy keserves élete volt. Egy-egy mese-foszlányból tudtam meg, hogy cselédlány volt egy kastélyban… Istenem, ha most mesélhetne nekem! Most odakuporodnék a lábához és hallgatnám… Nem fintorognék mellette, mert olyan öregség szaga van, és a keze rémisztően reszket, az érintése pedig nem kellemes. Most megfognám azt az öreg, papírvékony bőrű kézfejét, nem zavarna, ha smirglihez lenne hasonló. Megsimogatnám és várnám, hogy elmondja azt, amit már senki nem tud elmondani, mert mindenki elment körülötte. De elszalasztottam az alkalmat, mert butuska gyermekként nem érdekeltek a történetek, nem akartam a régmúltról hallani. Nem hallottam meg, hogy a szél akkoriban nem úgy fújta a leveleket, mint most… A fájó levélhullásban talán észrevenném a régi világ szavát, amikor az élet még adott időt, türelmet és lassúságot.

Ez a nagymama hozta világra az én édesanyámat negyedik gyermekként. Ha ez igaz… Nem tudom, hiszen csak annyit mesélt az anyukám, hogy régen az asszonyok nem nagyon szaladgáltak az orvoshoz, ha magzatelhajtásról volt szó. Ha volt otthon kötőtű, még azzal is próbálkoztak, vagy forró vízbe ültek és megittak mindent, amibe kis híján belehaltak, csak, azért, hogy ne jöjjön világra a nemkívánt baba.

De ez a baba megszületett. Az anyukám-baba… Még kimondani is furcsa. Kislány lett, ami három fiú után nem volt akkora öröm, mint várnánk. Nagymamám nem repesett a boldogságtól, mert még egy szájat kellett etetnie, miközben a férje vagy ivott, vagy részegen hevert a hevenyészett ravatalozó földjén, hiszen temetőcsősz volt, az volt a második otthona.  Néha arra ébredt a napsütésben, hogy harangoznia kell, mert hogy ő volt ennek a hivatalnak is a felelőse. Olyankor feltámolygott a templomtoronyba és meghúzta a harangot. Szólt az, ha kellett, ha nem.

75 éve felsírt egy baba, aki az én anyukám volt, aki már nem él. Nem kapott sok szeretetet, nem dédelgették, nem ajnározták. Iskolába is alig járatták. A régi képeken még látni egy álmodozó szemű, szép lányt, de már nem tudni, mit akart az élettől. Már senki nem tudja, szeretett-e igazán, szerették-e? Senki nem emlékszik arra, hogy a bálba készülve hogyan tupírozta fel a gesztenyebarna haját vagy varrta a ruháját, mert varrónőre nem telt.

Már nem mesél róla senki nekem és én sem kérdezhetem meg őt. Amíg élt, sok bírálatot kaptam tőle. Türelmetlenséget is jó adaggal. Kedves szóból keveset. Hogy szeretett-e, nem tudom. Talán igen, de nem mondta, nem mutatta. Talán belül benne is élt egy szomorú kislány, akit az anyja nem várt, nem ölelgetett.

Ha tehetném, most megkérdezném, szép volt-e az élete? Érdemes volt-e küzdenie? Hogy lehet-e szerelem nélkül élni? Ha még fontos lenne, nem haragudnék az elmaradt ölelésekért, a kedves buzdításokért.

De már nem lehet. Nem tehetek mást, csak gyújtok egy gyertyát és remélem, hogy bárhol is van, ott körülveszi az a fény, átöleli az az öröm, ami életében messzire kerülte.

Isten éltessen, Anyukám!

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Nagyon szeretem ezeket az ötperceseket..nem tudom hogy jött a MyMirror nekem a facebookon, de jött. Aztán most már várom is…..köszönöm az élményt…

  2. Kedves Hilda! Olyan gyönyörű, amit leírtál! Azt hiszem, hogy nagyon sokan élték meg azt, hogy nem hallgatták meg a nagyszülők, szülők meséit az életükről, és már későn bánták meg. Fiatalként ez valahogy unalmasnak, szinte dohosnak tűnt. Ennek szerintem az a magyarázata, hogy a fiatalok csak a jövőbe néznek, ezt súgja az életösztön. Éppen ma kérdezte meg tőlem egy fiatal ismerős, hogy én mennyit mesélek az unokáimnak az életemről. Szinte semmit, mert azt érzem, hogy ez a számukra unalmas lehet. Pedig lehet, hogy nincs igazam.
    Kívánom, hogy érj el sikereket a tanítás és az írás területén is.
    Egy nyugdíjas tanár, aki nem tud meglenni tanítás nélkül, ezért önkéntesként korrepetál

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here