Anya már ritkábban sír. Helyette a baba ordít. Aranyos meg minden, de folyton bőg. Szerencsére sokat alszik, olyankor csend van a házban. Ritkán van csend.
Kevesebben lettünk, mert apa elment. Itt maradt Mimi kutya és Ciló, aztán a húgom és az öcsém, meg anya és én. Hatéves vagyok, nem sokára iskolás leszek, és hónapok óta mást se hallok, mint veszekedést. Régebben apa és anya akkor kezdte, ha azt hitték, nem halljuk. Mi persze hallottuk, de úgy tettünk, mintha ez természetes lenne. Amikor elkezdődött, még nem tudtam olvasni, de úgy tettem, ezért a hugi szorosan mellém bújt, és nézegettük a könyveket, miközben „olvastam”. Ha meguntam, felhangosítottam a tévét, és megpróbáltam mosolyogva nézni a Bambit. Nekem ő a kedvencem, Biribabának Ariel.
Mégis hallottam, amikor apa azt kiabálta, hogy el fog menni. Anya meg azt, hogy menjen, megleszünk nélküle. Akkor még nem nőtt anya hasa, nem volt benne baba. Aztán valahogy lett. A kiabálás azonban nem változott. Velünk sose kiabáltak, ebből rájöttem, hogy bennünket szeretnek, de egymást nem. Az oviban Zoé azt mondta, hogy az ő szülei sokszor kiabálnak, de nem egymással, hanem a bátyjával, aki kamasz. Azt is mondta, hogy a kiabálás nem jelenti, hogy apukám el fog menni, csak így eresztik ki a gőzt. Nem értettem, milyen gőzt és honnan, de nem akartam megkérdezni, nehogy butának higgyen. Inkább bólogattam, de belül fájt valami.
Amikor kiderült, hogy anyának nem azért nő a pocakja, mert sokat eszik, akkor boldogok voltunk mindnyájan. Még a nagyi is, aki régebben kijelentette, hogy elég két gyerek a családban, azt fel lehet nevelni tisztességgel. A gyerek nem olcsó mulatság. Szóval, mi ketten drágák vagyunk, sok ruha és cipő kell nekünk, de én legalább nem eszem sokat.
Anya szeme csillogott, amikor elmondta, hogy öcsikénk lesz. A Jézuska hozza, mert szeret minket. Én is szeretem, de jobban örültem volna egy babaháznak, ahová beköltöztethettem volna az összes állatom, ahogy Lucáéknál láttam. Ő nem a műanyag állatkáit pakolta be a szobákba, hanem a cuki babákat, amiket az apukája hozott neki egy Amerika nevű helyről. Kettőt be is hozott az oviba, és azoknak megmutatta, akikkel jóban van. Nekem is. Mondtam is anyának, hogy mire vágyom, bólogatott, talán meghallotta a Jézuska is. Végül kiderült, hogy nem, mert kaptam sok mindent, de a házat nem. Karácsonykor azonban megérkezett az új trónörökös, ahogy mindenki emlegette. Addigra apa már nem élt velünk. Mondta, hogy el fog menni, és meg is tette. Egy napon, amikor bőrig ázva értünk haza az oviból, már nem volt ott. El se köszönt. Akkor nagyon sírt anya és fájhatott a hasa, mert erősen rászorította a kezét. Persze Biribaba is sírni kezdett, mert ő amúgy is mindenen bőg. Én nem. Arra gondoltam, máskor is elment, majd hazajön. Addig meg alhatunk anyával a nagy ágyban.
Nem tudom mennyi idő múlva, de nagyon kezdett hiányozni apa. Főleg a hangos nevetése, meg a csikis játékunk. Néha beszéltünk telefonon, de ott minden más volt. Amikor megkérdeztem tőle, mikor láthatjuk, azt felelte, ne aggódjak, szeret, és nem sokára meglátogat. Biri nem volt szomorú, mert a tévét nézte, és ha senki nem szólt hozzá, csak bámulhatta, akkor neki minden rendben volt. Ette hozzá a csokit, és mintha semmi nem változott volna az életében.
Anya akkoriban még többet sírt, és a nagyi rá is szólt, hogy nem tesz jót a babának egy szomorú anya. Ha valaki el akar menni, hagyni kell, látszott rég, hogy Robi nem igazi férjanyag. Erre anya leintette. Régen neki is tetszett, jegyezte meg, mert udvarias volt és mindig bókolt. Igen, Robi mindenkihez túlontúl udvarias volt. Talán még a saját családjához is, amire nem volt szükség. Esetleg besegíthetett volna a gyereknevelésbe meg a házimunkába, az sokkal több haszonnal járt volna, hangzott a válasz. Anya bólogatott, de könnyes maradt a szeme.
Most már jobb, mert sokat kirándulunk. Apa valóban meglátogatott bennünket, az jó volt. Elvitt fagyizni, aztán a cápás áruházba. De nem maradtunk sokáig, mert dolga volt. Biri nem akarta elengedni, és annyira hangosan bőgött, hogy legszívesebben kiabáltam volna vele. A szomszéd néni is úgy bámult rá a kerítés mellől, hogy szégyelltem magam miatta.
Amikor megérkezett a kisöcsénk, boldog voltam. Úgy gondoltam, tetszeni fog apának, és ha miattunk nem is, de miatta biztosan visszaköltözik hozzánk. De nem jött. Szerettem volna megkérdezni anyát, miért nem, de nem mertem. Folyton fáradt, azt mondta, a szülés kifárasztotta, mert nem kis dolog egy ilyen apró vasgyúrót világra hozni. Megkérdeztem tőle, hogy most a babát szereti a legjobban a világon, de csak nevetett. Hogy szeretné, amikor ott vagyok neki én és Biribaba? A húgom már nem kicsi, három múlt, mégis úgy viselkedik, amióta a babuci velünk van.
Apa is örült neki, de nem szeretgette túlságosan. Megjegyezte, hogy picit nagy a feje, de anya erre olyan csúnyán nézett rá, hogy azonnal elhallgatott. Engem egyetlen dolog érdekelt: hol lakik és miért nem akar már velünk élni. Amikor kiment a kertbe cigarettázni, utána futottam. Azt válaszolta, hogy ez bonyolult, de higgyem el, szeret engem meg a testvéreimet. Anyát nem említette. Őt már biztos nem szereti, hisz anya is gyűlöli őt. Ezt kiabálta a telefonba. Még az arca is kivörösödött. Azt hitte, nem hallom, de én épp akkor jöttem be az udvarról pisilni.
Az egyik mesében van egy dzsinn. Egy lámpásban lakik. Gazdája minden kívánságát teljesíti. Jó lenne tudni, hol lehet venni egy olyan lámpást. Úgy gondolom, a piacon a sok kacat között találnánk. Majd megkérem anyát, menjünk ki, mert szeretnék kívánni. Persze nem kincset meg aranyat. Inkább ékszereket. Azt kívánnám még, hogy apának legyen kedve itthon lakni. Meg azt, hogy játsszon velem csikiset. Birivel és a picivel ne. Csakis velem. Hátha anya megint csóválná a fejét, és közölné, hogy olyanok vagyunk, mint akik bolondgombát ettek. Én megint bolondgombát akarok enni!
Kép forrása: Pinterest
