Ezt az üzenetet szinte minden nap megírom, de sose küldöm el. Ha rossz a kedvem, akkor azért, mert nem úgy alakult az életem, ahogy szerettem volna. Mindenkinek vannak tervei, és a kamaszkor, ha épp nem a halálos életutálatról szólt, akkor a tervezésről. Arról, hogy mondjon bárki bármit, meg lehet váltani a világot. Természetesen ugyanez járt az én fejemben is, miközben a felnőtteket gyengének, erőtlennek és szenvedélytelennek találtam. Én meg akartam találni Attila, hun király sírját, fel akartam fedezni, találni bármit, amit addig senki, és nem hittem el, hogy nem vagyok rá képes. Néztem a körülöttem élőket és elhatároztam, hogy sose leszek öreg, fásult, a terveimet nem adom fel, és nem hátrálok meg akkor sem, ha másnapra a Himalája nő ki a kertünkben, hogy elállja utam.
Abban az időben a végtelen akarat volt rám jellemző. Jobb, különb akartam lenni másoknál, de nem rossz értelemben. Hajtott a tettvágy. Hiába láttam kudarcokat másoknál, nem hittem a világnak, és talán ezért volt életem legnehezebb és egyben legkönnyebb időszaka is az. Aztán múltak az évek, és én is, mint mindenki, egyszeriben észrevettem, hogy nem könnyű a világmegváltás. Hiába volt a sok akarat, kitartás, a tervek nem mindig úgy sikerültek, ahogy kigondoltam. Ez természetes is, hiszen kevés vágy eléréshez vezet egyenes út.
Arról álmodtam, hogy híres leszek, ahogy a legtöbben ma fiatal is. Nem kicsit híres, hanem világrengetően, csak épp az nem volt meg, hogy miben. Ahogy múltak az évek, kicsit alábbhagyott ez a kívánságom, és amikor férjhez mentem, gyerekem született, hirtelen egy másik ember nézett vissza a tükörből rám. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor egy fáradt reggelen felfedeztem, hogy az álmaim elszálltak, viszont kaptam helyettük újakat. Búcsút intettem a régi lánynak, aki nagy szerelmekről és nagy tettekről ábrándozott, aztán egy panelban gyereket nevelt, és játszóteres anyukák történeteit hallgatta kínlódva.
Senki nem tervez be kudarcokat, fájdalmakat, csalódásokat, de jönnek. Fokozatosan kiderül az emberekről, hogy nem olyanok, amilyennek hisszük őket, és a bajban könnyen elfeledkeznek rólunk. A fiatal felnőttség időszaka kemény tanulással jár, mert az ember nehezen hiszi el, hogy a világban igen kis szerepe van, mégis boldog, hogy a család, a barátok mellette állnak, miközben lelkének egy darabja még mindig kalandvágyó lenne. A munka, a család, a háztartás Bermuda-háromszögében könnyű elveszni, és hiába gondoltam én zsenge koromban, hogy majd másképp csinálom a dolgokat, egyszeriben ráébredtem, hogy lépésről-lépésre mindent úgy teszek, mint mások. És ez nem is bánt annyira, mint akkor gondoltam volna.
Akkori szavaimmal élve, szenvedélymentes felnőtt lett belőlem, akinek legfőbb gondja, hogy helyt álljon mindenhol. Jó feleség, jó anya, kiváló barát, munkatárs, szomszéd és egyéb akar lenni egy személyben, ami ez gyakorlatilag lehetetlen, mégse akarja elhinni, ezért százfelé szakad. Nézi mások életét, és még boldog is, hogy az övé rendben van, hogy reggelente kiderül, hogy a feje a helyén van, és nem felejtett el uzsonnát csomagolni, ceruzát hegyezni, vagy tésztát venni a vacsorához. Egyszerű mindennapok százai futnak el mellette, de nem veszi észre, hogy ez is egyféle boldogság.
Szülei még frissek, egészségesek, és segítenek neki, amikor tudnak. Ez az időszak az élet leglassúbbja, de mégis olyan, mint egy városi reggel. Buszok, autók, trolik tolonganak a forgalomban, de pár órán belül csendesedik minden. Mindenki a helyére kerül, és mire fellélegeznénk, felnőnek a gyerekek, akárhány is van. Társunk, ha még megvan, ekkor ébred rá, hogy ideje önmaga lenni, ahogy bennünk is újra éledhet a kamasz.
A gyorsvonat, amelyre felszállunk, lassítani kezd, meg-megáll, és szüleink állapotával figyelmeztet bennünket a fontos dolgokra: érdemes elgondolkodni, hogy vigyázunk-e magunkra, hogy az egészség tényleg fontos, és az öregség, a magatehetetlenség rémisztő. Az öregedés folyamata nem kellemes, de vannak jobb napok is, amikor a tükör előtt nem az új ráncokat keressük, hanem épp a mosolyunkat vesszük észre, ami régi.
Ha megkérdem önmagamtól, az vagyok, aki szerettem volna lenni, azonnal nemet intek a fejemmel. De ez elhamarkodott válasz. Talán nem, de mégse annyira más, mint, ahogy régen gondoltam. Igen, én vagyok az a régi rosszcsont gyerek, szájaló tini, de én vagyok az a szülő is, aki nem aludt évekig pár óránál többet. Megvan régről egy-két barát, lettek újak is, és én vagyok az a nő is, aki tudja, hogy a kedvesség sokkal fontosabb, mint sok más, amiről azt hittem, elengedhetetlen.
Még vannak tartalékaim, még utazni akarok, meg akarom mutatni, hogy képes vagyok különleges emberré válni. Való igaz, hiszen jönnek az unokák, és nekem már miattuk csillog a szemem. Mondja valaki, hogy ez nem különleges? A vonatom fut, de már egyre többen szállnak le róla. Fogynak az ismerősök, rokonok, kollégák, szerencsére nem ismerem az érkezés idejét. A megérkezését.
Mit üzenjek magamnak, gondolkodom erősen, de nem jut eszembe semmi. A múlt mögöttem, és valószínűleg nem tehettem mást, azért történt minden úgy, ahogy. Ha megismételhetnék mindent, hasonló hibákat vétenék.
A jelenben vagyok, itt kell élnem. Ez a legfőbb tanulnivalóm manapság.
Kép forrása: Pinterest
