A galériában halk zene szól, valami kísérleti jazz. A falakon csiricsáré képek, érthetetlen, hogy valakinek tetszenek, gondolja a srác, és a mellette álló, tétován bámészkodó Júliára pillant. Milyen hamvas és naiv! Még fehér ruhája is ártatlanságot sugall. Nem illik ebbe a környezetbe, és ez így van jól. A kavargó alakok között nem lát ismerőst, amit nem bán, inkább az jut eszébe, hoz egy italt, csakhogy oldja a feszültséget, ami kettejük közé telepedik.
– Érdekes hely! – szólal meg Júlia. Attila elneveti magát. Látja rajta, hogy idegenkedik a képektől, de úgy tesz, mintha érdekelné őket.
– Ne vedd komolyan, amit látsz! Ha úgy gondolsz rájuk, mintha egy álom részesei lennének, akkor megérted, hogy mitől ilyen furák. Megyek, hozok valamit inni, attól szebbnek látjuk őket! – mosolyog és finoman megérinti a lány karját, aki menten elpirul.
Restelli, hogy megtette, hiszen a kollégája figyelmeztette, hogy tetszik Júliának, minek játszik a tűzzel. De férfiból van, nem bírja ki, hogy másmilyennek mutassa magát, mint a hétköznapokban. A lány ártatlan arccal arrébb lép, és egy vérvörös, narancsos tüzet bámul, amelyből kék árnyak bújnak elő. Ha festmény lenne, még tetszene is neki, de mivel tudja, hogy ezek fényképek, megriasztja a tudat, hogy talán valaki megsérült, és annak ábrázolását látja. Oldalra pillant és Attilát figyeli, aki számára valódi álompasi. Olyan, akivel szívesen mutatkozna, mert tetszik neki a szótlansága, rejtett kedvessége és a szeme. A fiú már a terem túloldalán áll, kezében két pohár pezsgő, és egy sötétzöld képet bámul. Szeme kitágul, Júlia szinte hallja, ahogy lélegzete felgyorsul. Aztán rájön, hogy nem a képre mered. Egy nőt néz, aki egy másik férfi mellett nevetgél. Túl szép, túl tökéletes, az alakja szinte királynői. Ellenszenves.
Kornélia megérzi, hogy valaki figyeli. A szeme sarkából észreveszi Attilát és beleborzong. Ez nem lehet igaz! Már megint? Úgy dönt, nem fordul meg, hátha a fiú nem megy oda hozzá. De ha nem vesz róla tudomást, mi van, ha a sors nem küldi felé többet? Teste megfeszül, és nem bír ellenállni. Gábor közben lelkesen mesél a képről, magyarázza a katyvaszt, amelyet máskor élvezne, de most reszket. Bocsánatot kér, és közli, hogy a mosdóba menne, nem érzi magát jól. Tudja, hogy Attila követni fogja. Nem bánja, mert ezen túl kell esnie. És szíve jobban dobog, mint az elmúlt években bármikor.
Attila nem megy utána azonnal, mert eszébe jut Júlia meg a poharak, amiket szorongat, ezért gyorsan a fiatal lány kezébe nyomja mindkettőt, majd hebeg valami ostobaságot és Kornélia után siet. Júlia látja rajta, hogy össze van zavarodva, de nem érti.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látlak! – mondja a lány, és szája idegesen megrándul.
– Én mindig hittem abban, hogy egyszer majd szembe jössz. Abban is, hogy nem tudsz eltűnni teljesen!
Kornélia hallgat. Nem tudja, magyarázkodjon-e vagy inkább visszamenjen Gáborhoz.
– Már nem vagyok az, aki voltam – mondja végül.
– Én sem, de talán egyikünk sem tudja, kik voltunk, vagy vagyunk igazán – hangzik a keserű válasz.
– Miért futottál el? Egy üzenetet küldhettél volna. Bármit, csakhogy tudjam, élsz…Hisz még én is éltem.
– Nem tudtam, hogyan mondjam el, amit magamnak se mertem…
– De én utánad futottam. Azt reméltem, meg tudlak állítani…
– Tudom, éreztem. Még láttam, amikor elgázol az a kocsi.
Egy pillanatra minden megfagy. A levegő, a szív, a történet.
A fiúban felvillan, ahogy Kornélia szalad az esőben, ő kiabál, a lány megfordul, aztán a reflektor vakító fénye, csattanás és filmszakadás.
A lány reszket.
– Azt hittem, meghaltál. Napokig nem mertem bekapcsolni a telefonom. Úgy éreztem, én öltelek meg, miattam ütöttek el…
– Két hónapig voltam kórházban, kóma, törött bordák, belső vérzés és emlékezetkiesés…Ennyi voltam akkor. De ami igazán összetört, azt nem lehetett megröntgenezni.
Attila fájdalma kézzel fogható
– Kérlek, bocsáss meg! Menekültem, pedig előtte azt hittem, veled megtaláltam az otthonom…Amikor túl közel kerültél hozzám, akkor előjött minden. Az igazi rémségek, a gyerekkorom, a férfi, akitől féltem, a zsarolás, a szégyen…Nem akartam, hogy lásd, ki vagyok valójában.
Kornélia látja, hogy régi szerelme szeme megtelik könnyel. Nem sír, tartja magát.
– Én mindent láttam volna, és biztosan nem néztem volna rád másként.
Gábor kérdőn néz a pár felé és int.
– Mennem kell. Várnak. Ő nem kérdez a múltamról.
A fiú legszívesebben elkapná a karját, fogná és tartaná, de nem lehet. A nemkérdezés a lány biztonsága, ahogy most az övé is. Elengedi, lehet, hogy mindenhogyan? Még nem tudja.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
