A faluban, ahol felnőtt, a nagybátyját csak úgy hívta mindenki: a rém. A középkorú, sűrű fekete szőrzetű, kicsit bandzsal, halkszavú férfi valóban nem volt egy szép ember. Bár ezt iskolásként még nem így látta: tök átlagos felnőttnek tartotta, aki, ha nem a kertben molyolt, napestig a besötétített szobában nézte a sportcsatornákat. A füles fotelében ő is szívesen elüldögélt volna, de sose merte megkérdezni, ő is kipróbálhatja-e.
Ebéd után gyorsan megírta a leckéjét, és kissé színpadiasan, de mindenképpen ellenállhatatlanul faggatni kezdte a nagymamáját, hogy vajon most már bemehet-e a nagybátyjához tévézni. A mama, aki bezárkózva, csendesen élt legidősebb fiával, a “rémmel” (ó, milyen kegyetlen is tud lenni a falu szája!), persze mindig megengedte ezt neki.
Úgy emlékszik, ott, a tévéközvetítések alkalmával szeretett bele végleg a falmászásba és a kenuzásba, amit felnőttként olyan szenvedélyesen és évek óta űz. A nagybátyja egyszerű, békés rajongása és állandósága feltöltötte gyermeki lelkét. A hallgatásukban és az együtt töltött időkben benne volt minden jó.
A “rém”, a “fura”, és a “sérült” szavakkal csak jóval később találkozott. Ajándéknak tartotta az időt, amikor ezekről még semmit sem tudott.
