– Ha egy napig láthatatlan lehetnél, mit tennél? – kérdezte Petra.
– Láthatatlan? Itt, ezen a helyen? Semmi időutazás? – kérdezett vissza Lili, a legjobb barátnője.
A másik megrázta a fejét.
– Csak arra válaszolj, leselkednél-e valaki után?
– Egyértelmű.
– Benedek lenne, akit megfigyelnél?
Lili elgondolkodott. Milyen hülye kérdés ez, mármint az összes! Három hét volt az esküvőjéig, miért kellene azzal foglalkoznia, mit csinál a fiú, amikor ismeri és szereti? Petra azonban nem tágított.
– Na?
– Talán. Magam sem tudom. Ostobaságnak tartom, de…
– Mindig ott van az a de…Szerencsére nincs ilyen köpenyünk, és nem fenyeget az a veszély, hogy olyasmit tudunk meg, ami nem tartozik ránk, vagy nagyon fájna.
A két lány hallgatott. A semmitmondónak induló beszélgetés ingoványos talajra tévedt. Petra játszott, Lili megrémült.
– Mondani akarsz valamit? – nézett óvatosan a rövid hajú, enyhén fiús kinézetű barátnőjére, akivel gimis koruk óta voltak barátok.
– Csak elgondolkodtam ezen. Nem kell mindent véresen komolyan venned – torkolta le a másik. Hallgattak. Egy sima kérdés, és a délutáni jó hangulatot elvitte a kánya. Mindig ezt mondta Lili nagyanyja, ha valami megszakadt.
Percek múlva szedelőzködni kezdett a két lány, megitták a bodzás limonádéjukat és elindultak haza. Lili gyalog, Petra buszra szállt. Az árnyas fák alatt jól esett a séta. A járda töredezett aszfaltja térképet rajzolt a lány elé, akinek eszébe jutott, hogy gyerekkorában gyakran játszottak az utcán, mert a külváros még falusias volt, és az emberek ráértek beszélgetni vagy gondolkozni. Most azonban semmi nem foglalkoztatta őket, csak a világban történő események, amelyek távoli információk voltak, előre nem vittek.
Maximum megnyugvást jelentettek, hogy nálunk ilyen nincs, meg nem fordulhat elő.
Három hét volt az esküvőig, és gyakorlatilag mindennel készen voltak. Az utolsó asztaldísz, lufi is megrendelve, a torta megkóstolva, a zenész lecsekkolva.
Mégis volt valami, ami miatt a lány nyugtalan volt. Ahogy közeledett a nap, Benedek egyre távolodott tőle. Már nem szexeltek, és voltak napok, amikor azt mondta, fáradt, inkább ne találkozzanak. A filmeken az esküvők előtt minden pillanatot kihasználtak, hogy egymás közelében lehessenek, náluk azonban lazulni látszott a kötelék.
Láthatatlanná tévő köpeny…Vajon megmutatná az igazságot? Vajon azt az igazságot mutatná meg, ami a valóság? Lehetne-e hinni neki, mert sokszor előfordul, hogy az ember ostobaságot gondol, tesz, aztán gyorsan kijavítja, és boldog, hogy senki nem tud róla. Petra ezzel a kérdésével elindította kétely-lavinát.
Miközben ballagott a rozsdás vaskapuk és kerítések mentén, úgy gondolta, egy próbát megér. Meg kell tennie, mert nem tudna nyugodtan aludni. Elővette telefonját és a fiút hívta. Sokadik csengetésre vette csak fel.
– Szervusz, vőlegény! – szólt bele nevetve. – Mi újság arrafelé, találkozunk ma?
– Szia! Nem, ne haragudj, de nagyon kivagyok! – hangzott a válasz.
A hangja fura volt, enyhén feszült.
– Történt valami?
– Tulajdonképpen csak a szokásos. Inkább pihennék!
Lili beleegyezett és gyorsan elköszönt. Nem laktak együtt, mindkettőjüknek volt egy kis garzonja, hol itt, hol találkoztak, és ezt a helyzetet mindketten kedvelték. Egészen mostanáig.
A köpenyt elő kell venni, határozta el a lány. Megfordult és megvárta a buszt. Hat megállónyira laktak egymástól, úgy gondolta, jobb, ha utána jár a dolgoknak. A gyanú olyan madár, hogy tartós fészket rak, és nem hagyja a viharnak, hogy lesodorja, őrzi kitartóan.
Benedek egy négyemeletes ház második szintjén lakott egy harminc négyzetméteres igazi legénylakásban. Puritán egyszerűséggel volt berendezve, nem volt egy felesleges tárgy sem, virágról nem beszélve. Mindennek volt valami funkciója, a csecsebecséket rühellte. Lili sokat szekálta emiatt és időnként apró, felálló ormányú elefántokat vett neki, hogy szerencsét hozzanak. Próbálkozott virággal is, de azok mind elpusztultak.
Leszállt a buszról, és nem ment a ház közelébe. Leült egy korhadt padra, és elkezdte figyelni a bejáratot. Fél óra alatt halálra unta magát, és majd rátört a szégyen, amiért ennyire gyerekesen viselkedik azzal, akit szeret. Ha hozzá akar menni, az a minimum, hogy megbízik benne. Mire erre az elhatározásra jutott, beesteledett. Felállt. Ekkor pillantotta meg Benedeket, aki épp leparkolt. Kiszállt, átment a kocsi túloldalára, és kinyitotta a másik oldali ajtót. Ilyet sose tett máskor. Egy elegáns, idősebb nő szállt ki. Negyvenes lehetett, hosszú, vörösesszőke haja hullámzott a hátán.
Lili végignézett magán. Az ő haja lófarokban volt, sminket sem tett fel, és szakadt farmerja fényévekre repítette attól a nőtől, akit vőlegénye kisegített a kocsiból. Igen…A köpeny. Az alkonyat, ha nem is bújtatta el, jótékonyan eltakarta a lány ijedt arcát. Petrának igaza volt. Talán nem kellett volna látnia. Talán jobb lett volna nem tudnia, mi zajlik mögötte, mert megmaradhatott volna szent naivitásban. Ehelyett szembesülnie kellett a ténnyel: Benedek megcsalja és ez nem új dolog, minden párral megesik. Még az esküvő előtt is. Érdekes módon nem fájt neki annyira, mint gondolta volna. Nem, a rideg tények, néha rideg szíveket vonzanak.
Látta, hogy mondanak egymásnak valamit, majd elindulnak befelé. Nagy levegőt vett, hosszú percekig nem mozdult, majd utánuk eredt. Egy lakó jött kifelé, mellette felosont a másodikra. Hallgatózott, de odabent csend volt. Bámulta a fehér ajtót és várt, aztán óvatosan megnyomta a csengőt. Nem akart jelenetet, csak egy egyszerű szembesítést a dolgokkal. A zenészt még le lehet mondani, talán a vacsorát is, a közös életet meg pláne. Az ajtó nem nyílt, ezért még egyszer megnyomta. Egy szál törölközőben végre megjelent Benedek. Szeme kikerekedett, karján, vállán még vízcseppek fénylettek.
– Hát te? – kérdezte meglepetten.
– Gondoltam, megnézlek! Fura volt a hangod.
– Aha, a fáradtságtól lehet.
– Beengedsz? – kérdezte a lány remegő lábbal.
– Persze, ne haragudj! Mindjárt felkapok valamit.
A szoba üres volt. A fürdő is, belátott, mert nyitva volt az ajtaja.
Hatalmasat sóhajtott, és arra gondolt, menjen a fenébe Petra a hülyeségeivel. Benedek valóban fáradt, akkor ért haza, és az a nő, talán a házban lakik. Megkérdezni nem merte, mert átlátszó lett volna.
– Hozok valamit inni! – mondta a srác. Hangja nyugodt volt, tekintetében nem volt semmi gyanús.
Lili leült a fotelbe, aztán meggondolta magát, és kilépett az erkélyre. A város a lemenő nap fényébe takarózott, pirosak voltak a házak és a fák.
– Nem baj, hogy eljöttem? – kiabált be.
– Ugyan! – mondta a fiú. És átnyújtotta a poharat.
Ebben a pillanatban a bejárati ajtó hangosan becsapódott.
– Biztos a huzat! – jegyezte meg Benedek. Lili erőltetetten elmosolyodott. Emlékezett rá, hogy rendesen becsukta maga mögött.
Kép forrása: Pinterest
