Amíg még nem késő

Ahogy becsapta az ajtót, tudta, hogy soha nem nyitja ki többé. Történjék bármi, nem tér vissza ebbe a házba. Érezte azt is, hogy nem a düh vagy a gyász hullámokban rátörő rettenete mondatja ezt vele: most, hónapok óta először higgadt volt, tudatos, sőt ijesztően közönyös.

Miért ne lehetne végérvényesen lezárni egy kapcsolatot? Miért ne lehetne megszakítani a vádlást, parttalan vitát és szűnni nem akaró kérdésözönt azzal, hogy kisétál egy ajtón? Ki mondta, hogy szeretni és tisztelni kell a szüleit, történjék bármi? Miért lenne megbocsáthatatlan, ha egyszerűen csak kizárná őket az életéből?

Az nem megbocsáthatatlan, amit ők tettek? Az nem?

Ennyi, vége a higgadtságnak, a közönynek. A keserűség torkon ragadta, és annyira fojtogatni kezdte, hogy le kellett ülnie egy galambszaros padra. Zokogni kezdett, de észrevette, hogy már megint nem folynak a könnyei… Néhány napja elapadtak. Lesz valaha újra elhullatni való könnye?

Nem tudta. Ezt sem tudta. Meg azt sem, hogy hogyan fog az élet folytatódni így. Rövid időn belül elveszteni egy gyermeket és két szülőt… emberfeletti csapás.

A hogyanokat a miértek kergették a fejében. Miért mondta azt nekik azon a meleg reggelen, hogy elvihetik a fiát? Mondhatta volna azt is, hogy maradjanak ott vele, és szedjék le együtt a meggyet… de nem tette. Mehetett volna velük is. Igen. Talán akkor nem történt volna meg a baj. Vagy mégis? Hiszen azért ő sem tud olyan jól úszni… Ha elengedte volna a gyereket a táborba, akkor esetleg… de ki tudja, lehet, hogy akkor később történik meg… Hol voltak a szülei? Miért nem kiabáltak hangosabban? Hol volt a telefonjuk? Miért engedték be a vízbe a gyereket olyan helyen, ahol akkora a sodrás? Miért nincs vége a kérdéseknek, és miért érzi azt, hogy nem… soha nem érkeznek meg a válaszok ezekre… soha?

Ahogy felnézett a csikkekkel teleszórt porból, megakadt a szeme egy közeledő emberpáron. A görnyedt hátú asszonyt egy csinos, fehér kabátos fiatal nő karolta gondosan.

Kik lehetnek? Anya és lánya? Milyen lehet a kapcsolatuk? Vajon vétettek-e egymás ellen… akarva vagy akaratlanul? Vajon képesek egymásnak megbocsátani? Miért zúg a fejem a rengeteg kérdéstől? Ez csak két ismeretlen ember…

Otthon csak egy cetli várta. A nagyobbik írta, hogy ne aggódjon, később jön haza edzés után. Jó lenne, ha miatta képes lenne újra egy normális életre. Ha érezne magában erőt a megbocsátásra.

Amíg még nem késő.

 

 

 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here