Az 1463. nap

"1463 napja csukom magamra a lakás ajtaját, és órákon át nem vagyok a valóságban. Ülök a sötétben, lábam magam alá húzom, és ha nem korogna a gyomrom, talán a kanapén halnék meg reszketve."

Egyedül. Csendben. Üresen. Remegve. Fájva.

Azt mondják, nem igaz, hogy nincs erőd. Hisz mosolyogsz. Nem igaz, hogy nem tudod összeszedni magad, hisz süt a nap. Nem értik, hogy darabjaim rég nem kirakósok részletei. Senki nem tud a sivatagi homokból piramist építeni pusztán akarattal. Hogy magyarázzam meg, hogy az erő nem belül rejlik? Azért kelek fel reggel, mert éjjel nem haltam meg. Nem rajtam múlt.

A csend a legrosszabb. Mert ha csak belül lenne, talán elfogadnám. De kívülem is suttog. Azt sorolja, nincs tovább. Nincs miért ébredni. Fel nem fogják, hogy a napsütés nem tesz boldoggá. A fény borzolja a bőrömön rajzó szőrszálakat, arcom ráncaiba vájatot ró. Hogy üres vagyok és élettelen, nem látszik. Hiába a virágos blúz vagy piros póló, a színek régóta nem mutatnak meg belőlem semmit.

 
 

Virradatkor nem bírok felülni az ágyban. Utolsó pillanatig a szemem se nyitom ki, hátha a valóság békén hagy. Nem akarom tudni reggel van-e vagy délután, az sem fontos, milyennek látom a plafont, nemhogy a kertet vagy az eget. Félek, az ébredéstől, de az elalvástól is. Semmi sincs, ami miatt nem húznám le magam minden nap a vécén. Az üresség sem fáj már, mert a vákuum helyén nem nőnek érzések. 1463 napja kelek és fekszem azzal a gondolattal, hogy bár ne ébrednék fel. Mégis reggelente kinyílik a szemem, vakon kitapogatom az órát és azért mozdulok meg, mert pénzre van szükségem. Ha nem kellene ennem vagy áramot fizetnem, az ágyhoz láncolnám magam, ahogy most is teszem, amikor nem szenvedek kinn a külvilágban. Ha mások azt mondják, szeretnének egy fél óra nyugalmat, meg énidőnek nevezett szarságot, legszívesebben arcukba másznék. Nem tudják, miről beszélnek, nem hallották még, hogy suttognak a falak. Azt lehelik, nincs értelme, hogy vagy. Semminek nincs értelme, mert haszontalan vagy.

1463 napja csukom magamra a lakás ajtaját, és órákon át nem vagyok a valóságban. Ülök a sötétben, lábam magam alá húzom, és ha nem korogna a gyomrom, talán a kanapén halnék meg reszketve. A fázás mindig jelen van. Még a legmelegebb napokon sem tudok átmelegedni, mintha valami belülről jegelne.

Rettegek. Attól, ami vagyok, ami nem vagyok, vagy nem lehetek. Amikor az orrom alá dörgölik, hogy a depresszió kezelhető, ütni tudnék. Kezelhető…Annak, aki kint van. De akit bezárta magát egy kalitkába, nem mondhatja, hogy szállni akarok, hiszen a kalitka kulcsát markában szorongatja. Aki kint van, érthetetlenül nézi, hogy a kulcs már rég nem illik a zárba. Nem fordulna meg benne, mert nemcsak a zár, a kulcs is kicserélődött. A mikéntre nincs válasz. Ha lenne, talán nem égetné a markom.

A szoba falai mind közelebb jönnek, észrevettem már, hogy kisebb lett itthon minden. Plakáttá szorítanak saját bensőm rothadó falán. Azt mondják, lépj, rajtad áll. Senki nem tudja, hogy rajtam nem múlik már az égvilágon semmi. Én vagyok maga a semmi. Hogy változtathatnék rajta? A zoknin lévő lyuk mindig ott lesz, hiába toldozza-foldozza valaki. Az már nem ugyanaz, és egy folt nem takarja el a mögötte lévő fénytelenséget. Én vagyok maga a lyuk, amely nem tudja magáról, hogy az, csak mélyül, csak kaparja magát lefelé, és mind nagyobb és nagyobb lesz, mert eltévedt a zuhanásban.

Azt kérdik, fáj valamim? Nem, semmi. Fel nem fogják, hogy ez a fájdalom nem gyógyítható aszpirinnel. Varázsszer nem szünteti meg. Akkor válik semmissé, ha alszom. Csak álmomban vagyok könnyebb.

Álomban, félhalálban, szavak nélkül. De még lélegezve, szuszogva, nem ordítva. Még.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here