Az első férfi, aki bízott bennem

– Már miért ne menne? Pont annyira mehet magának is, mint bárki másnak!

Janka úgy érezte, mintha a mellkasából valami kellemes, ölelő melegség áradna szét a testében. Ilyen az, amikor valaki nem nézi egy szerencsétlen idiótának? Ilyen az, amikor megbíznak benne?

Engedett magának néhány pillanatot, hogy ízlelgesse ezt az érzést. Kutakodott az emlékezetében, tapasztalta-e már ezt az őszintén bátorító támogatást, de még csak hasonló sem jutott eszébe. Helyette csak az anyja rideg, unalomig ismételt jelmondata csengett a fülében:

 
 

– Hát még erre sem vagy képes?!

Úgyhogy hamar megtanulta, hogy ő még egy poharat sem tud rendesen elmosogatni, tőle legfeljebb csak annyit lehet elvárni, hogy elevickéljen valahogy az életben. Az apja sohasem védte meg, hiszen a nevelés „a nő dolga”, neki csak a pénzt kellett hazalapátolnia. Na meg persze megtanulta, hogy Janka anyjával még jobb pillanataiban sem érdemes ujjat húzni.

A továbbtanulás gondolatáról lemondott – az egyetemről pedig álmodozni sem mert. Tapló vagy épp teszetosza férfiak sora váltotta egymást az életében, egyvalami azonban közös volt bennük: egyikőjük sem maradt meg Janka mellett huzamosabb ideig.

Ivánnal viszont más volt a helyzet. A férfi nem akart lemondani róla. Nem érdekelte, hogy Janka lényéhez hozzátartozik a szétszórtság. A nő képtelen volt rendet tartani maga körül, a főztje is jóindulattal közepesnek volt mondható, ráadásul fényes karriert sem futott be. Évek óta egy kisebb közértben dolgozott eladóként, és ez mindkettőjüknek tökéletesen megfelelt.

Az igazat megvallva Janka nem volt oda a férfiért, de tudta, ennél jobb már úgysem lesz.

Elviselte, békén hagyta, ráadásul sok mindenben hasonlítottak, egész jól kiegészítették egymást.

Fogalma sem volt, mi vette rá, hogy 40 évesen az anyósülést a kormánykerékre váltsa, és megtanuljon végre vezetni. Persze az oktató bizonyára találkozott már hozzá hasonló bátortalan kezdőkkel, de a bizalma akkor is meglepte.

– Már miért ne menne? Pont annyira mehet magának is, mint bárki másnak! – dobogtak a fülében ismét az édes szavak. Iván sosem bátorította, sosem hitt benne egy másodperc erejéig sem. Ebben most már biztos volt. Hirtelen minden világossá vált számára.

Ivánnak egy semmilyen, szürke kisegér kellett, nem pedig egy nő saját gondolatokkal, véleménnyel. Ha jobban belegondol, talán néha még hátráltatta is, a vezetésre is azt mondta, hogy „most már késő megtanulni”, meg hogy „nem az ő vérmérsékletének való”.

Erre most itt van ez a férfi, aki ismeretlenül is bízik benne, sőt, tudja, hogy képes lesz erre a fránya Y fordulóra. Lopva végigmérte az oktatót. Karikagyűrű sehol. A jól megszokott sörhas is hiányzik. Eddig észre sem vette az izmos, napbarnított karokat.

– Szerintem tegeződhetünk. – mondta sokat sejtető mosollyal Janka.

Az oktató zavartan felnevetett, majd bólintott.

Janka mindig úgy emlékezett vissza erre a pillanatra, mint „az a meleg koraőszi nap, amikor végre elkezdett élni”. Fél évvel később szétköltöztek Ivánnal. Janka pedig végre egyedül is ki mert lépni a fénybe. Már tudta, hogy jóval erősebb az ő „támasza” nélkül.

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here